Katona: Woyzeck

Mottó:

ahogy a szél meglebbenti a függönyt:

nem a függöny, nem a szél. A lebbenés

Fodor Ákos

Valahogy ez jutott elsőre eszembe a darab után.

Másodjára meg a Bodó rendezte Liliom, helyesebben egy kritika a Schauspielhaus Graz nemzeti színházi vendégszerepléséről, a szerzőnek meg sem kellett volna írnia a kritikát, elég lett volna a nemes egyszerűségében mindent kifejező cím: Irány Graz. Aki látta a darabot, érti: nincs mit szétszedni, elemezni, („Az elemzés magában rejti az érzések elkendőzésének tendenciáját.”) minden a helyén van, úgyhogy a feladat egyértelmű és adott: Nyugati, vonatjegy, Graz.

Aztánmeghogy nyeretlen kétévesként 1994-ben valahogy elkeveredtem a Művész Színház Godot-ra várva előadására (oh, máig megvan a kottarészlet-kellék, amit DARVAS IVÁN KEZE ÉRINTETT!), fogalmam nem volt Beckettről, a mű ikonikusságáról és az abszurdról. Az első felvonás végén értetlenül álltam és azon gondolkoztam, hazamegyek, a darab végén meg azon, vajon van-e még jegy a következő előadásra. (Mindig a végletek.) Hogy a két felvonás között bennem, mint befogadóban mi történt, azt nem tudom, valószínűleg ez a homlokra csapós, minden összeáll érzés.

(Meghogy Ascher biztos látta Keresztest a Cabaret-ban és rájött, hogy az újabb főszerep elkerülhetetlen. Fekete Ernő meg alap, hogy kihagyhatatlan…)

Éshogy milyen jó, hogy Tom Waits csak angolul engedélyezi a dalokat énekelni. Tök egyszerű zenéje és Kathleen Brennan gyilkos, gyomorbavágós dalszövege a színészek sivár angol kiejtésében szólal meg, a katonások pedig szögletesen, töredékesen, de ropják. Abszurd, torz és harmóniamentes, de egy szürke világ (díszlet: Khell Zsolt) torz figuráihoz tökéletesen passzol.

Szóval minden a legnagyobb rendben: a doktor tárgyként kezeli a beteget, a kapitány lenéz, a feleség félrebaszik, akivel félrebaszik üt, Woyzeck öl és mint ketrecbe zárt patkány szabadulást keres. Mégcsak azt se.

És ez a világ tényleg így kerek.

Nincs ezen mit ragozni… irány Graz.

Georg Büchner: Woyzeck
Rendezte: Ascher Tamás
Bemutató: 2011. november 4.

Katona: A filozófus

A blog életét megbénította kicsit a laptop romlás, van ám ennek előnye is, nézzük mire emlékszem a 2011. október 8-én (idestova egy hónapja) látott Bessenyei darabból:

1)   népiesen beszéltek benne

2)   Pálmai Anna (Angyélika) jól játszott (hogy mi volt a szerepe, nem emlékszem, arra viszont igen, hogy jó  volt)

3)   Zuckerkopó

4)   egy jelenetben volt egy ferde asztal

5)   pávás ruha Fullajtáron hatalmas volt

6)   a közönség kb. harmadik sorában ült Esterházy Péter

7)   partnerem többször rám nézett szemeit idegesen forgatva

8)   a mellettem ülő folyamatosan az óráját nézte.

A rossz hírem az, hogy valószínűleg a darab után 5 perccel is ennyire emlékeztem volna.

Mondják, hogy az idő megszépíti az emlékeket.

Nos, ha azt nem is, de legalább feledteti mindazt, amit a kegyetlen tudatalatti nem talál megőrzésre érdemesnek.

Bessenyei György: A filozófus
Rendező: Gothár Péter
Bemutató: 2011. október 8.

Kapcsolódó anyagok:
Koltai Tamás: Időutazás
Tarján Tamás: Külső tekéntet

Belvárosi Színház: A Bandy-lányok

A Bandy-lányok

Megvan az a fajta 50-es, 60-as korosztály, aki a színházban jucizik és dorkázik (mintha legalábbis kebelbarátnők lennének Hernádival és Udvarossal), aki a poénokat hangosan visszaismétli, hol magában (persze kihallatszik), hol párjára nézve, és aki annyira elfogult, hogy teljesen mindegy, imádottja miben játszik? Aki úgy indul el a színházi estére, hogy „hát Hernádi és Udvaros…csak jó lehet”, és bármi is történik a színpadon, előre meghozott ítélete igazolódik? Ha még így sem tiszta, a mikroszkópos Sas-kabarén harsányon nevetős kategória lelkes tagjai közt keresgéljünk.

Egyáltalán nem vagyok ellene az ún. könnyed-nyáresti bulvárdaraboknak. (Igazából de, csak annyira jófej vagyok, hogy még ezeknek is adok egy esélyt.) De ez! Még írni is nehéz róla.

Tartalom: két ex-trió tag vár a harmadikra a Choo-Choo Bárban, de amíg Ica (így hívják a harmadikat, ez kérem magyar darab) nem érkezik meg, elpróbálják az esti koncertet, két szám között pedig csacsarásznak.

Namármost. Ezt nem helyszűke miatt foglaltam össze egy mondatban, hanem, mert többen képtelenség. Semmi, de semmi az égvilágon nem történik, és nagyon szívesen írnék most egy „azon kívül, hogy”-ot, de nem tudok. A „csacsarásznak” viszont kis magyarázatra szorul: egymás számára (számomra meg pláne) tökéletesen fölösleges és kifejezetten semmitmondó dolgokról beszélnek. (Ha valakit eszeveszetten érdekelne, miről folyt a csacsarászás, javaslom, nézze meg a darabot, ugyanis én egy hét távlatából – ha agyonütnek – sem emlékszem.) Mindenesetre ők ezeket valószínűleg vicces dialógusoknak szánják, de az egész darab leghumorosabb jelenete, mikor Udvaros a youtube-ot „t”-vel ejti, Hernádi pedig rendre kijavítja, mondván az „jutyúb”. Teszi ezt legalább háromszor, az ismétlés jól bevált humor-eszközével élve. És ez tényleg a legjobb poén volt. Halálra röhögtem magam.

Nem is ez a legnagyobb gond. Hanem amikor elkezdenek énekelni! Értem én, hogy nem Zeneművészeti opera-tanszakra jártak…Törőcsik a semmi hangjával úgy énekelte a „Nem vagyok én úrinő”-t, Eszenyi a „Lesz maga juszt is enyém”-et, vagy Juci a „Stoller Miki”-t hogy szem nem maradt szárazon….Na ez most nem ilyen. Dallamtalan borzalmak követik egymást Parti Nagy átiratában, tuti jó a szövegük (bár én többször nem hallottam, mit énekelnek), de biztos jó volt, na.

Hernádit és Udvarost imádom, de nem is tudom….nem jópofák, hanem jópofÁSKODÓK, nem könnyedek és lazák, hanem könnyednek és lazának tűnni akarók. Nem akarok bántó lenni, de nem elég annyi egy darabhoz (még egy bulvárdarabhoz sem), hogy „a főszerepben Hernádi Judit és Udvaros Dorottya”. Éppígy nem elég tízszer ruhát váltani (teszem hozzá, állati jól áll nekik, bomba nők), nem elég mindenféle előadásmód nélkül danolászni, és tiszta ciki erőltetett, fahumorral apellálni. Ezt talán Dévényi Tibor-effektusnak tudnám hívni, mikoris az ember döbbenten néz, hogy „te jó Isten, mi jöhet még”, és csak azért nem kapcsoljuk tovább a tévét/állunk fel a darab alatt, hogy teszteljük, mit és meddig bírunk.

Szóval öt perc danolás, öt perc semmitmondás, öt perc danolás öt perc semmitmondás. Ez volt a darab.

Így telt el a 90 perc.

Jó szórakozást!

Parti Nagy Lajos: A Bandy-lányok

Rendező: Ascher Tamás
Bemutató: 2011. június 18.

Nemzeti: Az ember tragédiája

Kicsi is, savanyú is, de a mi kutyánk kölyke (hogy egy üde képzavarral éljek): XX. század előtti jó drámákból mi magyarok nem nagyon vagyunk eleresztve. Tudom én, hogy Katona és Madách nemzeti nagyjaink, büszkék is vagyunk rájuk, mint az angolok Shakespeare-re, a franciák Moliére-re, az olaszok Goldonira, a németek Schillerre és Goethére, a különbség csak annyi (bár persze minek hasonlítgatni?), hogy viszonylag kevés emberrel (számuk a nulla felé konvergál) találkoztam életemben, akinek kedvenc olvasmánya a Katona vagy a Madách mű lett volna (olyannal viszont már többel, aki fent nevezett külföldi szerző(k) lelkes rajongója). Adott tehát egy N/nemzeti klasszikus, egyébként eredetileg nem színpadra szánt mű, a hozzátapadó ambivalens elvárásokkal, és korábbi interpretációk tömkelegével, a kérdés: mit lehet vele kezdeni?

Lehet például modernizálni, és Alföldi szerint erre szükség is van. (Végülis miért ne? Végülis miért? DE! Könyörgöm a modernizálás ne merüljön ki a vígszínházas Rómeó és Júlia – féle vizuálshow-ban.)

Ennek az elképzelésnek megfelelően a szereplők 90%-a (beleértve Ádámot és Évát) farmeres-tornacipős-pólós fiatal: nemcsak szerepükben, színészként is lelkesek, lendületesek és erőteljesek. Szatory Dávid alakítása nem zseniális és lehengerlő, „pusztán” nagyon-nagyon rendben van és ezzel az előadás legjobbja: Ádámja igazi „kaméleon”, színről-színre változó, az adott korba illeszkedni akaró és tudó, mindent kipróbálni vágyó Férfi, aki minden színben és pillanatban jelen van: élvhajhász rómaiként, szabadságról szónokló Dantonként, horoszkópkészítő „Keplerként” egyaránt hiteles, mint ahogy hiteles minden csalódottsága, elkeseredése vagy lelkesedése.

Tenki Réka Évája nemzavaróan közepes; ha szövege 80%-ában nem ordibált volna és vált volna ettől érthetetlenné, még akár tetszhetett is volna. Így annyira nem. (Jelzés a színház felé: a teljes londoni szín szinte érthetetlen, valami nagyon nem volt/nincs rendben ott a hangosítással.)

László Zsolt zsigerből színész, képtelen nem kolosszális és átütő lenni, kivéve, ha azt a rendezői utasítást kapja, hogy Lucifer az Úrral és Ádámmal egyenrangú. Ezt a gondolatot, egyébként, mint az alá- és fölérendeltségi kapcsolatokat hevesen elutasító ember üdvözlendőnek és példaértékűnek tartom, de az egyenjogúság és a darabban elővezetett haverkodom-bratyizom közé egyenlőségjelet mégsem tudok tenni. Lucifer szerepébe belefér a humor és az irónia (ezt László Zsolt remekül hozza), de nem fér bele a nyegleség, a flegmaság, a pofavágás és a bratyizás. Illetve belefér, de súlytalanná, néhol komolyan vehetetlenné válik. Az Úrhoz nem ilyen Lucifer, Luciferhez nem ilyen Úr jár. Blaskó Ura nem áll szóba egy ilyen Luciferrel, László Zsolt Lucifere pedig nem áll szóba egy ilyen Úrral.

(Mellesleg az egy színész-egy bekezdés koncepció nem véletlen jelen esetben, a színészek nem egymással, inkább egymás mellett játszanak, hogy ne mondjam: eljátszanak egymás mellett. Ez például Csehovnál okés, de...)

Szóval valahogy nem az igazi.

Igazi (tehát nem kamu, lásd vígszínházi Rómeó és Júlia – párdon) viszont a vizualitás: Alföldi nem feltűnési viszketegségből és hatásvadász „hű” meg „há”-ból, hanem az előadás (de legalábbis az űr szín) szerves részeként ereszti le a színház nagy kristálycsillárját (apropó: színházi csillárt még sose láttam előadás hasznos díszleteként – Alföldinél a pont). Az űr szín ugyanis a nézőtéren játszódik, méghozzá okkal: innen tekint le Ádám világunkra, a színpadra.

Alföldi jó ötletekkel (musicales zenei betétek, Kepler helyett Hawking szerepeltetése, a londoni színben az Életelixír mint reklámtermék) öltözteti modern és fogyasztható köntösbe az ebben az évben 150 éves kötelező olvasmányt, de az ötletek mintha puszta megértést-könnyítő lábjegyzetek, asszociációk lennének, szerepük sokszor nem kidolgozott, de mindenképpen megkérdőjelezhető.

Itt van pl. az autó. (Ez biztos valami új trend, v.ö. Rómeó és Júlia.) Ötletnek jó, hogy Ádámot Lucifer szállítsa korokon át fehér sportkocsiban, az ötlet azonban jó ötlet marad, amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”. Az autó ugyanis, valamilyen oknál fogva kikopik a színpadról. Ugyanígy nem világos a prágai színben a Hawking-áthallás. Miért? Hawking is eladta a lelkét és tudományát? Nem értem. A gyerekeket az egyiptomi színben megbocsátom, az áthallást a gyerekmunkára értem, de hát ez a gyerekek színpadon szerepeltetése…Meg ez a keresztre mászás... Muszáj volt? Annyira elcsépelt ez már....és ami 20 éve hatott, ma nem biztos, hogy hat, szóval én azt mondom: óvatosan a túlhasznált klisékkel, keresztekkel, zászlókkal, meztelenkedéssel stb.

A kellékek színpadi jelenlétének egyébként – üdvözlöm az ötletet – jelentése is van: a darab végén az összes színből marad valami a színpadon: az emberiség szemete eltakaríthatatlanul a földön hever. Az ötlet erős és pofán csap, viszont kár volt elrontani a parabolával.

Szóval a darabot nem untam, fenntartotta a figyelmemet, mégis elmaradt a katarzis, a színpadon nem történt más, mint egy megkerülhetetlen „alapmű” modernizálása és emészthetőbbé tétele. Én – hamár a Madách-Katona dichotómiában gondolkodunk – a Bánk bán juniorra szavazok.

Jóslatom szerint az előadás nem fogja beírni magát a „Tíz színdarab, amit feltétlenül látnod kell” nagykönyvébe (de még a „Tíz színdarab, amit a Nemzetiben látnod kell” nagykönyvébe se feltétlenül); Alföldi és László Zsolt rajongóknak, Szatory Dávidot nem ismerőknek viszont kötelező.

Madách: Az ember tragédiája
Rendező: Alföldi Róbert
Bemutató: 2011. május 6.

Kapcsolódó anyagok:
Zsedényi Balázs: Trendi
Zappe László: Alföldi fiatal tragédiája: Döntetlen
Bóta Gábor: Lázas kételyhalmaz és felkiáltójelek sorozata
Herczog Noémi: Két lábon járó
Urbán Balázs: Nézőpontok játékai

Katona: Dilettánsok

Aschert ismerve és szeretve az ember azt gondolná, képtelen valami semmitmondóan dögunalmast összehozni.

És de és de és de.

Nem is ez a „jól átvertek, vissza a pénzt” agresszív érzés, inkább ez a baromi nagy üres csalódás. Hogy ezt miért kellett? Miért volt olyan fontos ezt megrendezni? Mi a fenének a jó díszlet, ha nem használjuk semmire? Legalább törölték volna le a táblát vagy bármi. Akármi! És miért kell végigkínlódni az első felvonást, mikor az első tíz percben kiderül „mi a szitu”? Nem vagyok cselekménykényszeres, de könyörgöm! Mikor fél órán keresztül (vagy annyinak tűnt?) egyenként feltálalják a katyvasz-kajákat….áááááááááááááá….nekem ez unalmas, vontatott és felesleges! Ha az ismétlés, mint rendezői eszköz alkalmazásának célja az irritálás volt, úgy ezt kétségtelenül sikerült elérni. Nekem nem kell elmondani hússzor ugyanazt, elsőre is képes vagyok megérteni, sőt egy-egy finom jelzésből is értek. Ha pedig az abszurdig akarta húzni e jeleneteket a rendező, akkor nem sikerült, pedig – úgy látszik ez egy bizonygatós poszt lesz – az abszurdot is értem, sőt szeretem!

Hát komolyan nem vágom. Máté Gábor rendez, igazgat, tanít, nincs idő normálisan belemenni egy szerepbe? Annyi a dolga, hogy nincs rá ideje? Hangyafikarcnyit sem tudtam neki elhinni egyetlen mozdulatát sem, mintha bemagolt szerepet mondana. Elek Ferencnek pedig egy dolgot tudtam simán bevenni: hogy az életében nem volt még nője. Ezen kívül semmit de semmit!

Elmondom röviden a sztorit. (A történetmesélés többnyire unalom, rendszerint ezeket ugorja a t. Olvasó, de ha ezt kibírja, tán a darabot is, és pláne nem fogja meglepetés érni.) Két írnok el vidékre, olvasnak, tanulmányoznak, kísérleteznek, többnyire minden balul sül el, kisváros lakói hol szórakoznak rajtuk, hol ki vannak rájuk. Hitük a tudományban megingathatatlan, sőt el is hiszik, hogy könyvekből mindent - akár az orvoslást is – meg lehet tanulni. És ez még vicces és/vagy elgondolkodtató is lehetne vagy szülhetne humoros jeleneteket (kóbor nézőket ne tévesszen meg a „mint egy abszurd komédiában” fordulat a színlapon), de nem az, és nem szül semmit. Nemcsak számomra, de a Katona közönsége sem hahotázott székéről lefordulva, agyát elhagyva a nézőtéren. Ha a cél az volt, hogy „lámlámlám, ma is ilyenek történnek, így élünk” akkor erre megint csak azt mondom, hogy „hát nagyon nem jött ez át”! Szóval nem hagyta el számat sem a gúnyos, mindentudó mosolygás, sem a tragikus nyögés (törekszenek a szerencsétlenek, de bénák), pláne nem a mélyről törő hahota, annál inkább a mélyről feltörő ásítás.

Dobhatnék csomó mentőövet, pl. hallottam a főpróbáról, állítólag itten kérem megjelenik a mai reklám is (mintegy reklámparódia), sőt még maga Öveges professzor is. Hatalmas a jóindulatom és elfogultságom Ascherral szemben, de nem. Nem jelent meg. Ja, és a forradalmas rész? Képzeljen el a kedves Blogolvasó egy forradalomjelenetet. Na, ez pontosan olyan volt. Semmi fixni, semmi faxni, kapa, szurony, nagy tömeg, ordítás. Ásítás.

Fekete Ernőt, Keresztes Tamást és Ónodi Esztert nézve még az a gondolat is végigfutott elmémben (a Katonában, egy Ascheren!), hogy „úr Ég, mennyire ciki már ez nekik”, egyszerűen méltatlan, komolyan mondom.

Tudnék kiemelni szép részeket (első felvonás végi napkelte pl.), de félreérhető lenne: nem kárpótol sajnos az egészért. Az első felvonás után még elfogultan bizakodtam, hogy tán a második felvonásban kiderül, miért kellett végigülni az elsőt, de nem. Hogy a darab végén csalódik-e a két francia írnok a tudományban és elégetik-e könyveiket, mondván azok csak fűtésre jók? Hát én ezt most el nem árulom, legyen min izgulni két és fél órát.

(Jelzem: a végén természetesen csak összejött a vastaps (magyar színpadon lehetetlenség olyat produkálni, hogy ne legyen vastaps), de hogy ez minek szólt, azt nem tudom. Ha valakinek ötlete van, megköszönném a hozzászólást.)

Kurvára, de kurvára csalódott vagyok.

Flaubert - Forgách András: Dilettánsok
Bemutató: 2011. április 29.
Rendező: Ascher Tamás

Kapcsolódó anyagok:
Irodalmi jelen - Egy különös regény a Katona színpadán
Ascher Tamás: "A dilettantizmus egyetemleges" - Fidelio
Sztrókay András: Tudni vagy nem tudni
Kállai Katalin: Már a dilettánsokat is üldözik

Centrál Színház: Cabaret

Túllendülök gyorsan a musicalekkel és a kultfilmek színpadra állításával szembeni averziómon, a Bozsik Yvette-et körülölelő trafós balhén valamint finom kultúrsznobizmusomon, mely zsigerből tiltaná centrál színházi megjelenésem.

És onnan megyek tovább, hogy tévedtem.

Nem pusztán egy tuti siker átgondolatlan újrajátszása, világhírű dalok eléneklése és tinglitangli tánci-tánci volt ez a Cabaret (jelige: kasszasiker), sokkal inkább bátran újragondolt, kommersznek cseppet sem mondható „művész musical”. (Fogalmam nincs létezik-e a „művész-musical” terminus technicus, ha igen akkor most használom, ha nem, akkor feltalálom.) Bozsik úgy mutatja be a nézőkből gyakran rezignált távolságtartást („szörnyű, hogy történhetett ez meg a XX. században, előadás után beülünk valahova?”) gerjesztő (és csontig rágott) témát, a náci Németországot, hogy az – anélkül, hogy hatásvadásszá válna – mégis zsigerig hatol. És valójában nemis a ’30-as évekbeli náci Németországról van itt szó, hanem sokkal inkább hatalomról, kiszolgáltatottságról, ideológiákról és ál-ideológiákról.

Vígszínház: Rómeó és Júlia

Tapasztalatom szerint a Nemzeti-Örkény-Katona Bermuda-háromszög az értelmiségi réteg (főleg 20-as 30-as korosztály), valamint az alter kamaszok fő terepe. Nem beszélem túl: van egy elég széles, színházba járni szerető tizenéves réteg (értsd: fogyasztói csoport), mely az Operett és Madách színházak musical-arzenálját megunván a „ne legyen se túl alter/komoly, se tinglitangli, de azért lehessen rajta kajak röhögni, viszont legyen Mély Mondanivalója” típusú darabra vágyik.

Na őket célozza meg a Vígszínház új bemutatójával, a Rómeó és Júliával.

(Megjegyzés: 1.) nem, nem gondolom, hogy a kamaszok csak a zenés darabokat szeretik, 2.) nem, nem nézem le a könnyed műfajt 3.) igen tudom: kamaszkor felett is járnak emberek Madáchba és Operettbe, 4.) nem, nem gondolom, hogy az értelmiségi réteg csak és kizárólag a fent említett három színházban képviselteti magát.)

Van itt minden: autó, autókázás, motor, motorozás (Tényleg beindítják! Sőt! Az autót fel is gyújtják!), mozgókép-effektek, füst, videó kamera (digitális!), hatalmas kivetítő, szájdobolás, pillangókés-csattogtatás-pörgetés-forgatás, meztelen lány és farmeres, helyes fiúk, mászkálás a nézők közt páholyban, földszinten, emeleten… Egyszóval tombol a vizualitás. Mit tombol? Uralja a darabot. De mi van a vizualitáson túl?

Maladype: Dante - Pokol

Már rögtön az elején essünk túl a nehezén: ez borzalmas volt.

Ha valamiféle mazochista attitűdnél fogva valaki mégis arra vetemedne, hogy az előadást megnézze, annak pár hasznos(nak tűnő) információ, egyrészt saját megfigyelésre, másrészt az előadás előtti Nádasdy-féle különórára alapozva. Szóval a förtelem minden bugyrának kimerítése nélkül, álljon itt vázlatpontokban miért is volt ez szörnyű többek közt.

Mottó: Én előre szóltam.

Örkény Színház: János király

Csáki Judit szerint „nagyon jön fel az Örkény”. Szerintem nemhogy jön fel, de jelenleg nincs kőszínházi konkurenciája (nem, még a Katona sem), (értsd: én még itt rossz darabot nem láttam, Üvegcipő, Jógyerekek képeskönyve, A hülyéje, Kasimir és Karoline, Macskajáték mind nagyon rendben volt).

A számomra élvezeti érték szempontjából „leggyengébb láncszem” a tegnap bemutatott János király és gyorsan le is rendezem, miért: ciki vagy nem ciki, nem feltétlen rajongok a királydrámákért, történelmi tárgyú drámákért és ezek paródiáiért (még akkor sem, ha Dürrenmatt az elkövető és akkor sem, ha Shakespeare után), a ki kinek a férje/felesége/unokaöccse/sógora és éppen ki, hogyan, kinek az átejtésével és kijátszásával jut trónra komolyan vétele az átlagosnál nagyobb koncentrációt igényel részemről. Kimondom, ahogy van: nem érdekel. Finomítok: csak speciális esetekben érdekel (pl.: Örkény, Bagossy, Dürrenmatt keresőszavakra egy közös találat). De mint látjuk, adtam neki egy esélyt.

Cserébe a felütés nagyon nagy (lehet, hogy mégse lesz ez olyan rossz? fejleményekért olvass tovább): egymás mögött, egymás után nyílnak szét a függönyök, és jelennek meg sorban a szereplők majd, hogy a nép is képviseltesse magát: leghátul csak úgy mellékesen pár akasztott ember. A francia király (Gálffi László), Fülöp (Polgár Csaba) és Róbert (Ficza István) színrelépésével beindul a gépezet, kezdetét veszi a világ hatalomra sóvár cinikusainak (Anglia és Franciaország) játszmája: ha az érdek úgy kívánja szövetséget és házasságot kötnek, gyilkolnak, ármánykodnak, elárulják és hátba támadják egymást. A nép olyannyira nem érdekes, és nem tartozik a politika tárgyához, hogy a színpadon – két kivételt nem számítva - meg sem jelenik: a darab elején és végén - szigorúan leghátul az uralkodók után - pár másodpercre láthatók a hatalmi játszadozás elszenvedői, pár akasztott ember. Mikor a Fattyú próbálja rábírni Jánost, hogy szóljon népéhez, a király értetlenkedik, és még arról sincs fogalma, hogy szólítsa őket egyáltalán. A nép – akár az uralkodók – sakkfigurák és bábok. Arthur, János unokaöccse szó szerint is: hol Konstancia (Für Anikó), hol más szereplők mozgatják és lesznek hangjai a gyermekméretű fabábnak.

A hatalom szereplői ugyanakkor rossz viccsorozatok, egy képtelen világ képtelen tükröződései. Anglia királyára (Debreczeni Csaba) anyja, mint hülye gyerekére rendszeresen rászól lábjártatásáért („Lábad!”). Lipót, Ausztria hercege, akinek hiába oroszlánbőr (Oroszlánszívű Richárd után szabadon) kabátja, viselkedni nem tudó, asztalnál nagyokat böfögő bunkó marad. III. Ince pápa követe (Mácsai Pál) szinte felrohan hatalmát jelképező trónjára, hogy onnan nézhessen le az uralkodókra. A két király a város előtt vidámparki körhintára emlékeztető lovon és trónszéken várja a bebocsátást; a két szerepet játszó (a francia király követét és az angol király miniszterét) Máthé Zsolt nyakkendője forgatásával (hol piros, hol kék) és szőke paróka/feketekeretes szemüveg felvételével jelzi éppen melyik hatalom talpnyalója és kiszolgálója.

Bagossy nem aktualizálja túl a darabot, de mind az aktuálpolitikára, mind a mindenkori hatalomra szabadon enged asszociálni. (Jelzem: rekeszizmokat komolyan igénybe vevő asszociálás ez.) Sok minden „alájátszik” ezeknek az irányítottan szabad társításoknak: Ignjatovic Kristina jelmezei (az uralkodói család palástja, díszes ruhája alatt sötét öltöny-nyakkendő látható), a szereplők kiszólásai, a fent már említett trónszék és ló, stb.

Történik még ez meg más, de lényeg a lényeg, az Örkény a tőle megszokott hozzáértéssel nyúl a darabhoz, és teszi magáévá. Groteszk, abszurd, paradox jellemek és helyzetek, tökéletes csapatmunka, rengeteg ötlet és kreativitás az új bemutató hozzávalói , és hogy mi sül ki belőle, azt inkább döntse el mindenki saját maga, mert én még mindig változatlanul úúúútálom a királydrámákat. De ez azért egy kifejezetten jól sikerült példány volt...

Dürrenmatt: János király
Bemutató: 2011. március 12.
Rendező: Bagossy László

Kapcsolódó anyagok:
Nyulassy Attila: Akad belőlük bőséggel
Fidelio: A király és bábjai

Nemzeti Színház: Én vagyok a Te

TeAtyaÚrIsten!

Első parancsolat:

Én vagyok a Te Urad, Istened.

Uradat, Istenedet imádd, és

Csak neki szolgálj.

Elgondolkodtató, szórakoztató, humoros, érdekes, komoly, kortárs, gotháros, esterházys, gotháros-esterházys. Kis magyarázat azoknak, akiket a „kortárs” szó hallatán pavlovi reflexből a rosszullét kerülget: a szót most nem az „érthetetlen, öncélú baromság” szinonimájaként értem („A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet?”), hanem egész egyszerűen ma élő, alkotó írót + általa elkövetett drámát gondolok mögé. És ennyi.

KoMA ALKA.T: Fédra fitness

A színház kétezer éves múltjával nehéz formabontót létrehozni, apróságokkal, például helyszín, viszont lehet izgalmakat okozni. Jelen esetben ez történik, a Fédra fitness helyszíne ugyanis egy fitneszterem (Arnold Gym), súlyzókkal, szobabiciklivel, kangoo cipővel, fitballal. Nem öncélú formabontásról van szó: az eredeti Phaidra történettel ellentétben Hippolütosz (Jaskó Bálint) nem euripidészi vagy racine-i megoldással utasítja el a királynét, hanem egy egyszerű mondattal: „Nem baszlak meg anyám, mert öreg vagy.” E kulcsmondat köré épül a darab, illusztrálva ezzel a „rendszeresen tornázom, jógázom, sportolok, és a testsúly indexemről se feledkezem meg” harmincasok és az öregecske Fédra (lám a név is leegyszerűsített) közti konfliktust.

Ugyanezt tükrözik a jelmezek: mindenki (Hippolütosz, Minitaurosz) melegítőben, tréningruhában, Fédra viszont hosszú, fekete szövetkabátban és piros felsőben nyomja (előbbiek szobabicajt, utóbbi step aerobickot), s még akkor is elegáns marad, mikor „ha azt teszem, mint a fiatalok, fiatallá válok” attitűddel felkeresi és felfedezi a steppadot és a személyi edzőt, mint neveltfia meghódításának egyetlen lehetőségét. Nemcsak vicces a kigyúrt, endomorfokkal, kardiovaszkularitással és egyéb – emberi halandó számára tökéletesen érthetetlen – szavakkal dobálózó edzőnő és a fiatalokkal lépést tartani akaró Fédra párperces tornajelenete, hanem megrendítő, szánalmat ébresztő és megrázó: bármennyire is erőlködik a királyné, egy fitneszteremben örök outsider marad.

És nemcsak a fitneszterem érthetetlen, de a Fédra körüli világ is: a pap tőzsdéről, regresszióról, inflációról, a szexuális felvilágosításra szoruló Hippolütosz mentálhigiéniés személyi trénerről (pap) beszél, Minitaurosz a virtualitásban elmerülő cyber-szemüveges hülyegyerek, Szaurosz pedig tipikus „gyúrunk vazze” típusú macho, hovatovább nőket erőszakoló kokainista macho. Ők Fédra társasága, helyesebben családja, a másik világ, a fiatalok világa.

S hogy mit csinál mindeközben Thészeusz? Fekpadon hever. Kómában. Jelzem nem semmi fizikai-szellemi teljesítmény Scherertől egy órán keresztül mozdulatlanul feküdni, ám onnantól, ahogy felébred sajnos ő a darab leggyengébb láncszeme: ugrabugrál, idétlenkedik, ami nem lenne baj, a baj az, hogy ezt mindennemű hitelesség nélkül teszi. (Értsd: nemhogy halvány elképzelésem nincs milyen királyt szeretett volna eljátszani, de még csak tippem sincs.) Rajta kívül viszont mindenki nagyon rendben volt. És most talán illendő lenne egy „dehát Csákányi azért Csákányi” kötéssel továbbmenni, de nem. Illetve de: Csákányi azért Csákányi, a többi szereplő alakítása viszont éppúgy tízpontos.

Van azonban pár érthetetlen momentum: nem világos például, hogy Szaurosznak mért kell elkezdenie rappelni vagy, hogy mért zendítenek rá néha a „kick-boksz-kick-boksz” kezdetű nótára. Meg kell hagyni élvezhető és feldobó zenei élmények voltak, de ezen kívül…?

Aki lépést akar tartani a kortárs magyar drámával, szereti Csákányit, az alternatív színházat és egy jó, bár nem élete legjobb színházi előadására vágyik, ne hagyja ki a Fédra fitnesst.

Jegy lesz.

Tasnádi István: Fédra fitness
Bemutató: 2009. január 7.
Rendező: Tasnádi István

Radnóti Színház: Alkony

Klasszikus zenéhez értő barátnőm mondta egyszer, hogy a zenekar első pár üteméből pontosan érezhető, milyen lesz az egész darab. Van darab, ami rögtön belevisz, másik meg úgy nyög-ve-dö-cög-ve-in-dul-el-fe-le, de azért vannak jó pillanatok.

Mint itt.

Egészen Cserhalmi sérüléséig (kb. háromnegyed-egy óra) komoly kínokat élhetünk át, onnantól kicsit élvezhetőbb a dolog. A kín okai: vannak jelenetek, melyeknél nem egészen eldönthető: ripacskodásnak vagy komolynak szánják? Nem azért, mert tudatosan lebegtetik a kettő közt az adott jelenetet, hanem mert valójában maga a színész/rendező sem tudja eldönteni az irányt. Vagy a színész nem tudja eljátszani. Jelen darab kapcsán gondolok itt többekre: Wéber Kata (az öreg Mendel és Nyehama lánya) hiszti-jelenetét egyik-másik ismerősöm nekifutás nélkül, mindenféle próba nélkül professzionálisan felüljátssza. Az „akkor most odamegyek és letépem a függönyt, miközben ordítok” még véletlen sem hiszti, a hiszti kérem gondolkodás nélküli toporzékolás, elmélkedés nélküli eszeveszett rapli, és többnyire a „nem vagyok tudomásul véve/meghallgatva” alapgondolatból építkezik, majd kezd eszeveszett rombolásba/tombolásba. Tehát bármennyire is tépi a függönyt vagy fetreng a földön, ne Wéber Katához menjünk hiszti-tanácsért, pláne hiteles alakításért. Javára legyen írva, hogy eztán nem sokat mutatkozik a színpadon.

Katona József Színház: A mizantróp

Katona József Színház: A mizantróp

  

Nem tudom, hogy Fekete Ernő hogyan képes ennyire magától értetődő természetességgel színpadon létezni és elfeledtetni a nézőkkel, hogy Alceste valójában „csak” egy szerep és hogy valójában nemis az embereket gyűlöli, hanem a hazugságot, a megjátszást és az emberi játszmákat.

Hogy Ónódi (Céliméne, aki bár folyamatosan tagadja, mégiscsak hűtlen) hogy tudja ilyen profin megjátszani, hogy nem játszmázik.

Hogy Fullajtár mit húz elő abból a bizonyos színészi kelléktárból, amitől Artioné-t – összes szánalmas próbálkozása ellenére - tényleg megsajnálom.

És Máté Gábor - miközben nem csinál semmit - eléri, hogy a közönség nyolcadjára is nevet, mikor lassú egymásutánban nyolcadik alkalommal süti el ugyanazt a poént szinte ugyanúgy (tudniillik a szonett felolvasását).

És hogy a Zsámbéki miféle hetedik érzékkel rendelkezhet, hogy úgy tudta összeválogatni a színészeket, hogy az mindegyikük telitalálat.

És vajon mi váltja ki a Petri fordította szöveg hallatán a „hát ezt én is mondhattam volna” gondolatot és érzést, mikor viszonylag ritkán beszélek verses formában, pláne csupa jambusban…

Szóval, hogy minden annyira rendben van ezzel a darabbal. És hogy kevés a nemcsak jó, de hiteles. Könyv, színház, film, bármi/bárki. 

Tudnék még itt napestig ömlengeni, de mondom röviden: menjetek a Katonába Mizantrópot nézni!

Moliére: A mizantróp

Bemutató: 2011. január 28.

Rendező: Zsámbéki Gábor

Kapcsolódó anyagok:
Sztrókay András: Hideg
Zeppe László: A direktor csomagol
Kutszegi Csaba Fekete Ernővel beszélget

Belvárosi Színház: Kupidó

Belvárosi Színház: Kupidó

Tasnádi (a darab írója és rendezője) nyilatkozta, hogy a darab 2009 decemberében nem volt még bemutató-kész, de támogatási és egyéb okok miatt a premier elkerülhetetlen volt. Nincs félkész érzetem, a darab mára összeérett, hátsó sorokból, olcsó jeggyel akár nem is bánjuk meg, ha ezt választjuk. Kis hiányérzetem mégis van.

Mert elfogadom én, hogy a szex (pláne a megszokottól eltérő), a párkapcsolatok helyrehozatala és tönkretétele kimeríthetetlen top-témák, de mégis. Minden vígjátékban, bohózatban, „könnyű műfajban” benne rejlik egy tragédia lehetősége is, ez valahogy itt mégis felületesre sikeredett (törekvés egyértelműen volt – lásd később).

Radnóti Színház: A kripli

  

Radnóti Színház: A kripli

„Azért kezdtem csak el drámákat írni, mert minden mással kudarcot vallottam, ez volt az egyetlen irodalmi forma, amely megmaradt számomra. Tudtam, hogy nem írhatok regényeket, mert nincs hozzá elég jó stílusom. […] A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van.” (Martin McDonagh)

Ööö… csókolomnemegészenígyvanezazér’, de részben egyetértünk. Amennyiben a kívánt cél ripsz-ropsz összerittyenteni egy drámát (értsd: színpadra szánt, párbeszédekre épülő alkotást) úgy tökéletesen osztom a fenti véleményt. Nem szándékom a) megfejteni „A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások” gyöngyszemet, b) filozofálni azon, hogy csak a regényíráshoz szükséges-e a jó stílus c) elmélkedni azon, hogy tényleg elég-e a fent nevezett három eszköz (nyelvjárás, történet, karakter) egy jó drámához, d) utánanézni az író munkásságának, mondván „hátha írt valami nemcsak sikeres, de jót is”.

Vígszínház: Az öldöklés istene

Az a fajta darab, amelyre a rendszeres színházba járó (rendszeres színházba járó alatt e cikk szerzője nem a szigorúan Örkény-Katona-Radnóti háromszögön belül tartózkodó, a szórakoztató színházat mélyen megvetőt, nem a csak és kizárólag TÁP, Pintér Béla, Szputnyik féle izgalmakat keresőt, sokkal inkább a gyakran, többféle színházban, stílusban megforduló, érdeklődő nézőt érti) vállat rándít: „Ezt is láttuk. Mehetünk sörözni.” Ennél hosszadalmasabb beszélgetést a darabról  elképzelhetetlennek tartok, habár. Sem nézhetetlen szarnak, sem bravúrosnak (utóbbi a ruhatárban mögöttünk álló 30-as pár első impressziója a darabról) nem értékelhető a darab, inkább az a jó öreg „középszar volt ez is, egy hét múlva azt sem tudom miről szólt” típusú parasztvakító közepes.