2011. április 30., szombat

Katona: Dilettánsok

Aschert ismerve és szeretve az ember azt gondolná, képtelen valami semmitmondóan dögunalmast összehozni.

És de és de és de.



Nem is ez a „jól átvertek, vissza a pénzt” agresszív érzés, inkább ez a baromi nagy üres csalódás. Hogy ezt miért kellett? Miért volt olyan fontos ezt megrendezni? Mi a fenének a jó díszlet, ha nem használjuk semmire? Legalább törölték volna le a táblát vagy bármi. Akármi! És miért kell végigkínlódni az első felvonást, mikor az első tíz percben kiderül „mi a szitu”? Nem vagyok cselekménykényszeres, de könyörgöm! Mikor fél órán keresztül (vagy annyinak tűnt?) egyenként feltálalják a katyvasz-kajákat….áááááááááááááá….nekem ez unalmas, vontatott és felesleges! Ha az ismétlés, mint rendezői eszköz alkalmazásának célja az irritálás volt, úgy ezt kétségtelenül sikerült elérni. Nekem nem kell elmondani hússzor ugyanazt, elsőre is képes vagyok megérteni, sőt egy-egy finom jelzésből is értek. Ha pedig az abszurdig akarta húzni e jeleneteket a rendező, akkor nem sikerült, pedig – úgy látszik ez egy bizonygatós poszt lesz – az abszurdot is értem, sőt szeretem!

Hát komolyan nem vágom. Máté Gábor rendez, igazgat, tanít, nincs idő normálisan belemenni egy szerepbe? Annyi a dolga, hogy nincs rá ideje? Hangyafikarcnyit sem tudtam neki elhinni egyetlen mozdulatát sem, mintha bemagolt szerepet mondana. Elek Ferencnek pedig egy dolgot tudtam simán bevenni: hogy az életében nem volt még nője. Ezen kívül semmit de semmit!

Elmondom röviden a sztorit. (A történetmesélés többnyire unalom, rendszerint ezeket ugorja a t. Olvasó, de ha ezt kibírja, tán a darabot is, és pláne nem fogja meglepetés érni.) Két írnok el vidékre, olvasnak, tanulmányoznak, kísérleteznek, többnyire minden balul sül el, kisváros lakói hol szórakoznak rajtuk, hol ki vannak rájuk. Hitük a tudományban megingathatatlan, sőt el is hiszik, hogy könyvekből mindent - akár az orvoslást is – meg lehet tanulni. És ez még vicces és/vagy elgondolkodtató is lehetne vagy szülhetne humoros jeleneteket (kóbor nézőket ne tévesszen meg a „mint egy abszurd komédiában” fordulat a színlapon), de nem az, és nem szül semmit. Nemcsak számomra, de a Katona közönsége sem hahotázott székéről lefordulva, agyát elhagyva a nézőtéren. Ha a cél az volt, hogy „lámlámlám, ma is ilyenek történnek, így élünk” akkor erre megint csak azt mondom, hogy „hát nagyon nem jött ez át”! Szóval nem hagyta el számat sem a gúnyos, mindentudó mosolygás, sem a tragikus nyögés (törekszenek a szerencsétlenek, de bénák), pláne nem a mélyről törő hahota, annál inkább a mélyről feltörő ásítás.

Dobhatnék csomó mentőövet, pl. hallottam a főpróbáról, állítólag itten kérem megjelenik a mai reklám is (mintegy reklámparódia), sőt még maga Öveges professzor is. Hatalmas a jóindulatom és elfogultságom Ascherral szemben, de nem. Nem jelent meg. Ja, és a forradalmas rész? Képzeljen el a kedves Blogolvasó egy forradalomjelenetet. Na, ez pontosan olyan volt. Semmi fixni, semmi faxni, kapa, szurony, nagy tömeg, ordítás. Ásítás.

Fekete Ernőt, Keresztes Tamást és Ónodi Esztert nézve még az a gondolat is végigfutott elmémben (a Katonában, egy Ascheren!), hogy „úr Ég, mennyire ciki már ez nekik”, egyszerűen méltatlan, komolyan mondom.

Tudnék kiemelni szép részeket (első felvonás végi napkelte pl.), de félreérhető lenne: nem kárpótol sajnos az egészért. Az első felvonás után még elfogultan bizakodtam, hogy tán a második felvonásban kiderül, miért kellett végigülni az elsőt, de nem. Hogy a darab végén csalódik-e a két francia írnok a tudományban és elégetik-e könyveiket, mondván azok csak fűtésre jók? Hát én ezt most el nem árulom, legyen min izgulni két és fél órát.

(Jelzem: a végén természetesen csak összejött a vastaps (magyar színpadon lehetetlenség olyat produkálni, hogy ne legyen vastaps), de hogy ez minek szólt, azt nem tudom. Ha valakinek ötlete van, megköszönném a hozzászólást.)

Kurvára, de kurvára csalódott vagyok.


Flaubert - Forgách András: Dilettánsok
Bemutató: 2011. április 29.
Rendező: Ascher Tamás

Kapcsolódó anyagok:
Irodalmi jelen - Egy különös regény a Katona színpadán
Ascher Tamás: "A dilettantizmus egyetemleges" - Fidelio
Sztrókay András: Tudni vagy nem tudni
Kállai Katalin: Már a dilettánsokat is üldözik

2011. április 19., kedd

Centrál Színház: Cabaret


Túllendülök gyorsan a musicalekkel és a kultfilmek színpadra állításával szembeni averziómon, a Bozsik Yvette-et körülölelő trafós balhén valamint finom kultúrsznobizmusomon, mely zsigerből tiltaná centrál színházi megjelenésem.

És onnan megyek tovább, hogy tévedtem.

Nem pusztán egy tuti siker átgondolatlan újrajátszása, világhírű dalok eléneklése és tinglitangli tánci-tánci volt ez a Cabaret (jelige: kasszasiker), sokkal inkább bátran újragondolt, kommersznek cseppet sem mondható „művész musical”. (Fogalmam nincs létezik-e a „művész-musical” terminus technicus, ha igen akkor most használom, ha nem, akkor feltalálom.) Bozsik úgy mutatja be a nézőkből gyakran rezignált távolságtartást („szörnyű, hogy történhetett ez meg a XX. században, előadás után beülünk valahova?”) gerjesztő (és csontig rágott) témát, a náci Németországot, hogy az – anélkül, hogy hatásvadásszá válna – mégis zsigerig hatol. És valójában nemis a ’30-as évekbeli náci Németországról van itt szó, hanem sokkal inkább hatalomról, kiszolgáltatottságról, ideológiákról és ál-ideológiákról.

2011. április 12., kedd

Vígszínház: Rómeó és Júlia

Tapasztalatom szerint a Nemzeti-Örkény-Katona Bermuda-háromszög az értelmiségi réteg (főleg 20-as 30-as korosztály), valamint az alter kamaszok fő terepe. Nem beszélem túl: van egy elég széles, színházba járni szerető tizenéves réteg (értsd: fogyasztói csoport), mely az Operett és Madách színházak musical-arzenálját megunván a „ne legyen se túl alter/komoly, se tinglitangli, de azért lehessen rajta kajak röhögni, viszont legyen Mély Mondanivalója” típusú darabra vágyik.

Na őket célozza meg a Vígszínház új bemutatójával, a Rómeó és Júliával.

(Megjegyzés: 1.) nem, nem gondolom, hogy a kamaszok csak a zenés darabokat szeretik, 2.) nem, nem nézem le a könnyed műfajt 3.) igen tudom: kamaszkor felett is járnak emberek Madáchba és Operettbe, 4.) nem, nem gondolom, hogy az értelmiségi réteg csak és kizárólag a fent említett három színházban képviselteti magát.)

Van itt minden: autó, autókázás, motor, motorozás (Tényleg beindítják! Sőt! Az autót fel is gyújtják!), mozgókép-effektek, füst, videó kamera (digitális!), hatalmas kivetítő, szájdobolás, pillangókés-csattogtatás-pörgetés-forgatás, meztelen lány és farmeres, helyes fiúk, mászkálás a nézők közt páholyban, földszinten, emeleten… Egyszóval tombol a vizualitás. Mit tombol? Uralja a darabot. De mi van a vizualitáson túl?

2011. április 6., szerda

Maladype: Dante - Pokol




Már rögtön az elején essünk túl a nehezén: ez borzalmas volt.

Ha valamiféle mazochista attitűdnél fogva valaki mégis arra vetemedne, hogy az előadást megnézze, annak pár hasznos(nak tűnő) információ, egyrészt saját megfigyelésre, másrészt az előadás előtti Nádasdy-féle különórára alapozva. Szóval a förtelem minden bugyrának kimerítése nélkül, álljon itt vázlatpontokban miért is volt ez szörnyű többek közt.

Mottó: Én előre szóltam.