Túllendülök gyorsan a musicalekkel és a kultfilmek színpadra állításával szembeni averziómon, a Bozsik Yvette-et körülölelő trafós balhén valamint finom kultúrsznobizmusomon, mely zsigerből tiltaná centrál színházi megjelenésem.
És onnan megyek tovább, hogy tévedtem.
Nem pusztán egy tuti siker átgondolatlan újrajátszása, világhírű dalok eléneklése és tinglitangli tánci-tánci volt ez a Cabaret (jelige: kasszasiker), sokkal inkább bátran újragondolt, kommersznek cseppet sem mondható „művész musical”. (Fogalmam nincs létezik-e a „művész-musical” terminus technicus, ha igen akkor most használom, ha nem, akkor feltalálom.) Bozsik úgy mutatja be a nézőkből gyakran rezignált távolságtartást („szörnyű, hogy történhetett ez meg a XX. században, előadás után beülünk valahova?”) gerjesztő (és csontig rágott) témát, a náci Németországot, hogy az – anélkül, hogy hatásvadásszá válna – mégis zsigerig hatol. És valójában nemis a ’30-as évekbeli náci Németországról van itt szó, hanem sokkal inkább hatalomról, kiszolgáltatottságról, ideológiákról és ál-ideológiákról.
A főszereplőnek megtett Konferanszié (Keresztes Tamás) az események és a kor mögött megbújó gerinctelen túlélő, önmaga érdekeit néző sátáni sakkjátékos. Keresztes ezt nem eljátssza, hanem azzá válik. Amikor az első felvonás végén tapsra buzdítja a közönséget az nem egy műsorvezető szimpla lelkesítése, sokkal inkább vegytiszta provokáció, ahol a nem éppen szemfüles néző is könnyen „tettestárssá” válik. Amikor felhúzza gumikesztyűjét összeszorul a gyomrunk. „Majmos” magánszáma hátborzongató, inkább oda se néznénk. És amikor könyvvel a kezében, mint dróton rángatott marionettfigura énekel, az nemcsak döbbenetes, de félelmet keltő is. Keresztes alakítása objektíven és politikailag korrekten kolosszális, szubjektíven a Magyar Szinonimaszótár „fenomenális” szócikke segíthetne az eligazodásban. (Jelen bejegyzés címe is inkább így lenne helyes: Keresztes Tamás: Cabaret)
Ugyanez csak részben mondható el Marozsán Erikáról. Sallyje inkább tűnik rideg vampnak, mint férfiak szexuális rabszolgájának és előbb kapcsolnék hozzá házassági ajánlatot tevő, öngyilkossággal fenyegetőző zokogó férfiakat, mint kurvapecéreket. Nem a „fizetek és lépj le”, inkább a „bármit, csak légy az enyém” kategória. Kacérsága erőltetett röhörészés, lazasága inkább lazázgatás. Mihelyst viszont énekelni kezd, mindezt megbocsátom neki: a Cabaret című számnál már megtépázott bukott angyal, amire rásegít azért a konferanszié (Istenem, Keresztes!) is: a ’30-as éveket idéző mikrofonállványt, mint mosolygó démoni szörnyeteg tartja Sallynek és arcáról kristálytisztán leolvasható a mondat: „mindegy mi történt, csak hozd a pénzt”.
Schneider asszony és Schulz úr párosa (Papp János és Borbás Gabi) rendben van, és ezzel sem degradálni, sem felemelni nem akarom őket. (Nem bántam meg, hogy nem a Básti-Haumann párossal láttam.) Schmied Zoltán tipikus figurája a náci wirtschaftnak, Simon Kornél pedig tökéletesen hozza a visszafogott, „utcán elmennék mellette” típusú fiatal amerikait, azzal a megjegyzéssel, hogy hiába a csók, meleg-múltjáról mégsem győz meg.
Meggyőző és ötletes viszont a többfunkciós díszlet: a nézőtérre belépve a színpadon fénycsóvák köröznek, kirajzolódik a füstös bár, recepció, a színpad két szélén egy-egy vonatfülke, mely utóbbi szempillantás alatt Bradshow apró (ám drága) albérletévé válik (Khell Zsolt munkája). Szintén tetszett az élő zenekar, a finom és jelzésszerű (lám-lám, horogkereszt-kavalkád nélkül is lehet valami egyértelmű) jelmezek (Berzsenyi Krisztina) és most puffogtatok egy közhelyet: mert egyik sem önmagáért, hanem tényleg egymásért.
Bozsik munkásságát ismerve nem vártam avítt, klasszikus formákra épülő színházat, mégis meglepett. Azt hiszem a musicalektől berzenkedők is hasonlókat várhatnak. Masírozás, horogkereszt-invázió, üvöltő hangosbeszélő, egyszóval sztereotípiák nélküli Cabaret született, melynek – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – kiemelkedő bravúrja a főszereplővé megtett Konferanszié, Keresztes Tamás.
Lehet tapsolni…
John Kander, Fred Ebb, Joe Masteroff: Cabaret
Bemutató: 2010. december
Kapcsolódó anyagok:
Dömötör Ági: Musical, ami a finnyásoknak is tetszik
Zsedényi Balázs: Végletek nélkül
Miklós Melánia: Cabaret - Újratöltve
Magyar Narancs
Zappe László: Ocsmány szabadság, iszonyú rend
Interjú Bozsik Yvette-tel
Interjú Keresztes Tamással
Interjú Marozsán Erikával
Záróra - interjú Marozsán Erikával
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése