Flaubert: Dilettánsok
Aschert ismerve és szeretve az ember azt gondolná, képtelen valami semmitmondóan dögunalmast összehozni.
Aschert ismerve és szeretve az ember azt gondolná, képtelen valami semmitmondóan dögunalmast összehozni.
És de és de és de.
Nem is ez a „jól átvertek, vissza a pénzt” agresszív érzés, inkább ez a baromi nagy üres csalódás. Hogy ezt miért kellett? Miért volt olyan fontos ezt megrendezni? Mi a fenének a jó díszlet, ha nem használjuk semmire? Legalább törölték volna le a táblát vagy bármi. Akármi! És miért kell végigkínlódni az első felvonást, mikor az első tíz percben kiderül „mi a szitu”? Nem vagyok cselekménykényszeres, de könyörgöm! Mikor fél órán keresztül (vagy annyinak tűnt?) egyenként feltálalják a katyvasz-kajákat….áááááááááááááá….nekem ez unalmas, vontatott és felesleges! Ha az ismétlés, mint rendezői eszköz alkalmazásának célja az irritálás volt, úgy ezt kétségtelenül sikerült elérni. Nekem nem kell elmondani hússzor ugyanazt, elsőre is képes vagyok megérteni, sőt egy-egy finom jelzésből is értek. Ha pedig az abszurdig akarta húzni e jeleneteket a rendező, akkor nem sikerült, pedig – úgy látszik ez egy bizonygatós poszt lesz – az abszurdot is értem, sőt szeretem!
Hát komolyan nem vágom. Máté Gábor rendez, igazgat, tanít, nincs idő normálisan belemenni egy szerepbe? Annyi a dolga, hogy nincs rá ideje? Hangyafikarcnyit sem tudtam neki elhinni egyetlen mozdulatát sem, mintha bemagolt szerepet mondana. Elek Ferencnek pedig egy dolgot tudtam simán bevenni: hogy az életében nem volt még nője. Ezen kívül semmit de semmit!
Elmondom röviden a sztorit. (A történetmesélés többnyire unalom, rendszerint ezeket ugorja a t. Olvasó, de ha ezt kibírja, tán a darabot is, és pláne nem fogja meglepetés érni.) Két írnok el vidékre, olvasnak, tanulmányoznak, kísérleteznek, többnyire minden balul sül el, kisváros lakói hol szórakoznak rajtuk, hol ki vannak rájuk. Hitük a tudományban megingathatatlan, sőt el is hiszik, hogy könyvekből mindent - akár az orvoslást is – meg lehet tanulni. És ez még vicces és/vagy elgondolkodtató is lehetne vagy szülhetne humoros jeleneteket (kóbor nézőket ne tévesszen meg a „mint egy abszurd komédiában” fordulat a színlapon), de nem az, és nem szül semmit. Nemcsak számomra, de a Katona közönsége sem hahotázott székéről lefordulva, agyát elhagyva a nézőtéren. Ha a cél az volt, hogy „lámlámlám, ma is ilyenek történnek, így élünk” akkor erre megint csak azt mondom, hogy „hát nagyon nem jött ez át”! Szóval nem hagyta el számat sem a gúnyos, mindentudó mosolygás, sem a tragikus nyögés (törekszenek a szerencsétlenek, de bénák), pláne nem a mélyről törő hahota, annál inkább a mélyről feltörő ásítás.
Dobhatnék csomó mentőövet, pl. hallottam a főpróbáról, állítólag itten kérem megjelenik a mai reklám is (mintegy reklámparódia), sőt még maga Öveges professzor is. Hatalmas a jóindulatom és elfogultságom Ascherral szemben, de nem. Nem jelent meg. Ja, és a forradalmas rész? Képzeljen el a kedves Blogolvasó egy forradalomjelenetet. Na, ez pontosan olyan volt. Semmi fixni, semmi faxni, kapa, szurony, nagy tömeg, ordítás. Ásítás.
Fekete Ernőt, Keresztes Tamást és Ónodi Esztert nézve még az a gondolat is végigfutott elmémben (a Katonában, egy Ascheren!), hogy „úr Ég, mennyire ciki már ez nekik”, egyszerűen méltatlan, komolyan mondom.
Tudnék kiemelni szép részeket (első felvonás végi napkelte pl.), de félreérhető lenne: nem kárpótol sajnos az egészért. Az első felvonás után még elfogultan bizakodtam, hogy tán a második felvonásban kiderül, miért kellett végigülni az elsőt, de nem. Hogy a darab végén csalódik-e a két francia írnok a tudományban és elégetik-e könyveiket, mondván azok csak fűtésre jók? Hát én ezt most el nem árulom, legyen min izgulni két és fél órát.
(Jelzem: a végén természetesen csak összejött a vastaps (magyar színpadon lehetetlenség olyat produkálni, hogy ne legyen vastaps), de hogy ez minek szólt, azt nem tudom. Ha valakinek ötlete van, megköszönném a hozzászólást.)
Kurvára, de kurvára csalódott vagyok.
Flaubert - Forgách András: Dilettánsok
Bemutató: 2011. április 29.
Rendező: Ascher Tamás
Kapcsolódó anyagok:
Irodalmi jelen - Egy különös regény a Katona színpadán
Ascher Tamás: "A dilettantizmus egyetemleges" - Fidelio
Sztrókay András: Tudni vagy nem tudni
Kállai Katalin: Már a dilettánsokat is üldözik
Moliére: A mizantróp
Nem tudom, hogy Fekete Ernő hogyan képes ennyire magától értetődő természetességgel színpadon létezni és elfeledtetni a nézőkkel, hogy Alceste valójában „csak” egy szerep és hogy valójában nemis az embereket gyűlöli, hanem a hazugságot, a megjátszást és az emberi játszmákat.
Hogy Ónódi (Céliméne, aki bár folyamatosan tagadja, mégiscsak hűtlen) hogy tudja ilyen profin megjátszani, hogy nem játszmázik.
Hogy Fullajtár mit húz elő abból a bizonyos színészi kelléktárból, amitől Artioné-t – összes szánalmas próbálkozása ellenére - tényleg megsajnálom.
És Máté Gábor - miközben nem csinál semmit - eléri, hogy a közönség nyolcadjára is nevet, mikor lassú egymásutánban nyolcadik alkalommal süti el ugyanazt a poént szinte ugyanúgy (tudniillik a szonett felolvasását).
És hogy a Zsámbéki miféle hetedik érzékkel rendelkezhet, hogy úgy tudta összeválogatni a színészeket, hogy az mindegyikük telitalálat.
És vajon mi váltja ki a Petri fordította szöveg hallatán a „hát ezt én is mondhattam volna” gondolatot és érzést, mikor viszonylag ritkán beszélek verses formában, pláne csupa jambusban…
Szóval, hogy minden annyira rendben van ezzel a darabbal. És hogy kevés a nemcsak jó, de hiteles. Könyv, színház, film, bármi/bárki.
Tudnék még itt napestig ömlengeni, de mondom röviden: menjetek a Katonába Mizantrópot nézni!
Moliére: A mizantróp
Bemutató: 2011. január 28.
Rendező: Zsámbéki Gábor
Kapcsolódó anyagok:
Sztrókay András: Hideg
Zeppe László: A direktor csomagol
Kutszegi Csaba Fekete Ernővel beszélget
Kapcsolódó anyagok:
Sztrókay András: Hideg
Zeppe László: A direktor csomagol
Kutszegi Csaba Fekete Ernővel beszélget