2011. január 24., hétfő

Radnóti Színház: A kripli


  

Radnóti Színház: A kripli

Azért kezdtem csak el drámákat írni, mert minden mással kudarcot vallottam, ez volt az egyetlen irodalmi forma, amely megmaradt számomra. Tudtam, hogy nem írhatok regényeket, mert nincs hozzá elég jó stílusom. […] A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van.” (Martin McDonagh)

Ööö… csókolomnemegészenígyvanezazér’, de részben egyetértünk. Amennyiben a kívánt cél ripsz-ropsz összerittyenteni egy drámát (értsd: színpadra szánt, párbeszédekre épülő alkotást) úgy tökéletesen osztom a fenti véleményt. Nem szándékom a) megfejteni „A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások” gyöngyszemet, b) filozofálni azon, hogy csak a regényíráshoz szükséges-e a jó stílus c) elmélkedni azon, hogy tényleg elég-e a fent nevezett három eszköz (nyelvjárás, történet, karakter) egy jó drámához, d) utánanézni az író munkásságának, mondván „hátha írt valami nemcsak sikeres, de jót is”.

Ez a „jót” kicsit erős, vágom én, hogy magyarázatra szorul, merthogy mi alapján jelentem ki, hogy az előadás jó vagy rossz? A válasz profán: unalomindexem állása alapján. (Eggen, mi nézők ilyen egyszerűen döntünk!) A „csúcsszuper” és a „nem érdekel, hogy felállítok pár nézőt, most akkor is kimegyek, mert NEM BÍROM TOVÁÁÁÁBB” között persze vannak fokozatok. Amikor olyan lélekszaggató kérdések foglalkoztatnak darab közben, hogy „vajh’ milyen gyakran mossák a jelmezeket”, akkor gyanút fogok, mikor azonban elérek a „hogyan is kell csinálni a töltött gombát” nem éppen lényegtelen problémakörhöz már egészen biztosan tudom: az előadás szar. Tudok véleményt formálni finomabban is: nem tetszik.

Pedig akár tetszhetne is: a szinte felismerhetetlenségig maszkírozott színészek mindegyike eszméletlenül jó: a sárga hami-nyami cukorkás Schell Judit és a köveivel beszélgető, azokat dédelgető, önmagát folyamatosan ismétlő Csomós Mari bajuszos öregasszony párosa, Kulka János macskapöcsű, szenzációhajhász falu-bulvár firkásza és alkoholista anyja (Szombathy Gyula). A szerep ripacskodásért kiált, Szombathy mégsem él e kellékkel. A kacskakezű, csámpás, szeretetre vágyó, de azt soha meg nem kapó lökött Billy (Lengyel Tamás) alakítása minden pillanatában, mozdulatában megkérdőjelezhetetlen, nem is zárójelet, csupa nagybetűt érdemel a neve. Nem tetszett viszont a Helent játszó Wéber Kata, figurájának mélysége, milyensége nem igen mutatkozott meg. Pedig lett volna ebben a Helenben egy kis spira: akár szánhatnánk-sajnálhatnánk is a folyamatosan káromkodó, lovászfiú-rendezőkkel összecsókolózó, valójában senkinek nem kellő fiatal lányt, ez azonban nem történt meg, színpadi megjelenése unalomindexem sebes kilengését okozta.

A jelmezt (Kovács Andrea) és a díszletet (Gothár) uraló szürke-fekete tökéletesen illeszkedik a másfélszáz lakosú, poshadt, unalmas írországi szigethez, ahol az is szenzációnak számít, ha valakinek a libája belecsíp a szomszéd macskájának farkába. Ahol egy csámpás-fogyatékos, örökké nevető kripli az egyetlen, aki próbál változtatni, kiszakadni és elmenni Amerikába a filmesekkel egy film-próbafelvételre. Ahol tulajdonképpen ez a kripli az egyetlen, aki nem is kripli és az egyetlen, aki nem a többieket próbálja nyomorgatni és alázni.

Intermezzo: bírom, mikor van a színházban egy 5-6 főből álló baromira hozzáértő kemény mag, akik kb. három-négyszer hangosabban röherésznek egy-egy poénon, mondván ők aztán ezt kéremszépen mocskosul értik. Ők tudják mi a magasművészet. Hogy min nevettek, arról halvány lila fogalmam nincs, kifejezetten eröltetett, semmitmondó ócska poénok voltak, viszont a "segg", "fasz", "baszd meg" és ennek különféle változatai itt is tuti sikernek mutatkoztak.

Hát szóval a durva az, hogy a színészek, jelmez csúcs. Díszlet is okés, nem egy katarzis, de oké. Hogy négyünkből ketten az első felvonás után hazamentek, azt valószínűleg Martin McDonagh számlájára kell írni. Darabja oly' dögunalom, hogy az már-már leírhatatlan.

A díjesőt és a lelkendezést, ami a darabot kíséri pedig teljesen indokolatlannak tartom.

Martin McDonagh: A kripli
Bemutató: 2001. október 19.
Rendező: Gothár Péter

4 megjegyzés:

ForestillDesign írta...

vasztika, komoly kritika :D én negyedszer mentem el rá, utaztam érte két órát, haza is, és megérte... :)

akozmopolita írta...

Szia. Szerintem a dögunalom kicsit erős vád a műre. Én kétszer mentem el rá, mindkétszer úgy távoztam hogy szenzációsnak találtam. Persze mindenki máshogy éli meg, vélemények eltérhetnek, de az én környezetem is abszolút imádta, és nem hinném hogy emiatt szégyenkeznünk kéne. Valóban többen is eltűntek a szünet után, de legalább jobban láttuk a színpadot:) Engem pl. a nagyonzenés darabok csinálnak ki. Pedig a legtöbben imádják.

Szőke Noémi írta...

Szerintem sem kell szégyenkeznie senkinek ízlés-dolgokon. Nekem (annak ellenére, hogy nagyon kedvelem Gothárt) nem tetszett, számomra dögunalom volt.

De nem hiszem, hogy ezért szégyenkeznem kéne. :-)

Erős írta...

az utóbbi 3 évben úgy kb. 40 színházi előadást láttam. Egy részüket nyom nélkül elfelejtettem, zömük a TETSZETT kategóriámba került, de igazi katarzist, mély és maradandó nyomot csak A kripli váltott ki. Úgyhogy 3 év után most ismét megnéztem. És tudjátok, ugyanolyan magával ragadónak találtam, mint az első alkalommal. Egy szívet marcangoló tragédia, amin annyira jókat lehet nevetni, hogy az ember könnye kicsurran, s csak pár nap múlva gondolkodsz el valójában, mekkora nagy keserűség van a felszín alatt.
Szóval az első számú kedvencem!! Gratulálok az alkotóknak és a szereplőknek! :-)