Vígszínház: Az öldöklés istene

Az a fajta darab, amelyre a rendszeres színházba járó (rendszeres színházba járó alatt e cikk szerzője nem a szigorúan Örkény-Katona-Radnóti háromszögön belül tartózkodó, a szórakoztató színházat mélyen megvetőt, nem a csak és kizárólag TÁP, Pintér Béla, Szputnyik féle izgalmakat keresőt, sokkal inkább a gyakran, többféle színházban, stílusban megforduló, érdeklődő nézőt érti) vállat rándít: „Ezt is láttuk. Mehetünk sörözni.” Ennél hosszadalmasabb beszélgetést a darabról  elképzelhetetlennek tartok, habár. Sem nézhetetlen szarnak, sem bravúrosnak (utóbbi a ruhatárban mögöttünk álló 30-as pár első impressziója a darabról) nem értékelhető a darab, inkább az a jó öreg „középszar volt ez is, egy hét múlva azt sem tudom miről szólt” típusú parasztvakító közepes.

A szobabelső díszlet közepén rögtön szembeötlik az akváriumként is funkcionáló dohányzóasztalka és vele együtt a már előre tippelhető rendezői ötlet: itt valaki még ma este vizes lesz. (És valóban.) Eredetibb megoldás a jobb és bal oldali falat borító gigaképkeret, mely (görbe) tükörként, majd – a hirtelen ötlettől vezérelve mikrofont ragadó házaspárok énekecske-táncocskája háttereként – agresszió-videó montázsként működik (a jelenet egyébként teljesen értelmezhetetlen, ám hirtelen egy rendezői utasítást vizualizálok: „Ide pici éneket és táncot, utána jól kitartott vége-beállás, taps!”).  Jobb szélen vázában az óriástulipán csokor is gyanús, hogy nem lesz végig ott, tán még meg is tapossák. (És tényleg.)

A szereposztás nem tartogat meglepetéseket, de rendben van: bár színházi alakítása két-három Heti Hetes megtekintése után nem is igazán színészi alakítás, Kern András hozza a tőle megszokott lazaságot: dörzsölt ügyvédfigurája káromkodik, folyamatosan telefonál, s már az első percben látszik rajta, hogy valójában csak felesége unszolására kereste fel a Houllié házaspárt (rövid tartalmi összefoglaló itt). Eszenyinek mindenképpen hálás vagyok, hogy öt év elteltével vígjátéki szerepet, nem pedig Lady Machbethet, Egy hónap falunt, Szent Johannát vállalt, mert (előre is elnézést a rajongóktól) a komoly szerepekben inkább röhejesnek tartottam, mint tragikusnak. (Kivétel: Mikve, abban zseniális és állítólag A vágy villamosa, utóbbiban nem láttam.) A Fekete Péter, Ahogy tetszik, Sylvia, A kertész kutyája, Az öldöklés istene komika vonal jobban megy neki, ott jól ismert színészi kelléktárát vonultathatja fel: hol előkapja szabolcsi tájszólását, hol hirtelen csicsergőből mélybe vált és lássuk be jól csinálja. Mikor Anette-re hirtelen rájön a hányinger és tíz percen keresztül kóvályog, majd jön-jön-jön a sűrű lé az valóban vicces. Egyszer. Kétszer. Tízedjére viszont már kifejezetten zavaró és olcsó poénná válik. Még az is felmerül bennem, hogy "Tessék mondani, tényleg ilyen hülyének vagyok nézve?" Viszont a közönség nevet. (Én meg – bár ismerem a túlzást, mint humorforrást – nem igazán értem min.)

Szintén érdekes jelenség (bár nem szeretnék mély közönségfilozofálásba menni, pláne erkölcscsőszködni), hogy a t. publikum egy baszd meg, lófasz, kurva elhangzásakor oltári hahotában képes kitörni.  (Igazából nem volt tele ezzel a darab, csak mégis megdöbbentő, hogy fent említett szavak szimpla kimondása már nevetést hív elő.) Lehet a káromkodással sok mindent elérni: megbotránkozást, provokációt, humort, itt viszont öncélú. (De kurvára.) "Hát ez kell nektek  polgári színházba járó öltönyös pöcsök? Akkor nesztek, felvillantjuk a káromkodásarzenált b-k-ig!"

Epres Attila jó, bár számomra az a fajta Hevér Gáborra hasonlító színész, akinél a meghajlásnál sose fogják szétverni a színházat, nem lesz ováció és örjöngés, viszont a közepesen erős tapsot mindig megkapja. (Értsd: láttam már sok darabban, de a nevére megint rá kellett keresnem.) Epres Attila, Epres Attila, Epres Attila.

Börcsök Enikő játékáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: ő az, aki egy másodpercig sem sok, és nincs az embernek (értsd: nekem) „na ezt inkább nem kellett volna” érzése. Első pillanattól a darab végéig jelen van. Konszolidált, fia-pártját fogó anyatigrisként, hisztigépként és férjét a kanapé körül kergető szuperagresszorként egyaránt hiteles, vicces, sőt szórakoztató.

Az egyetlen komolyabb kérdés, ami felmerült bennem, hogy miért éppen erre a darabra esett a választás? Mindenképpen dicséretes, hogy az írónő kortárs, de tényleg olyan jó ez a darab? Nem a Nagy Büdös Mondanivalót hiányolom én, bár van az is: „ejnye de agresszívak vagyunk mi így zsigerből és ha mi agresszívak vagyunk, hát mit várunk a kölyöktől és úgy egyáltalán?” Kamonditól intelligensebben megfogalmazva: "Arról a bennünk élő irracionális agresszióról szól, amely torz formában sajnos nap mint nap megmutatkozik egy iskolai lövöldöző vagy egy öngyilkos merénylő képében. (Ez aztán tényleg reális probléma ám Magyaroszágon! A szerk. megjegyzése) Ezzel mi együtt élünk, és mindig külső, társadalmi, politikai vagy szociális okokat keresünk rá, de a szerző azt mondja - és én mélyen egyetértek vele (Én viszont nem. A szerk. megjegyzése) -, hogy az okok nem külsődlegesek, hanem nagyon mélyen belőlünk fakadnak." Nem mondja? Tényleg?

Mégcsak nem is a 90 perc hasfogó röhögést várom (bár vígjáték gyanánt ezt is várhatnánk akár, a darab első húsz perce mégis tömény unalom), sőt még az intellektuális orgiát sem, csak egy kis spirituszt, szellemet, amitől a színházhoz szokott (értsd: 30-40 darab/évad) azt mondaná „na ez kihagyhatatlan”.

Na hát nem az.

Yasmina Reza: Az öldöklés istene
Bemutató: 2011. január 8., Vígszínház
Rendező: Kamondi Zoltán

Kapcsolódó anyagok:
Zsedényi Balázs: Borul a bili
Tarján Tamás: Who is afraid of
Kamondi Zoltán interjú