Nemzeti: Az ember tragédiája

Kicsi is, savanyú is, de a mi kutyánk kölyke (hogy egy üde képzavarral éljek): XX. század előtti jó drámákból mi magyarok nem nagyon vagyunk eleresztve. Tudom én, hogy Katona és Madách nemzeti nagyjaink, büszkék is vagyunk rájuk, mint az angolok Shakespeare-re, a franciák Moliére-re, az olaszok Goldonira, a németek Schillerre és Goethére, a különbség csak annyi (bár persze minek hasonlítgatni?), hogy viszonylag kevés emberrel (számuk a nulla felé konvergál) találkoztam életemben, akinek kedvenc olvasmánya a Katona vagy a Madách mű lett volna (olyannal viszont már többel, aki fent nevezett külföldi szerző(k) lelkes rajongója). Adott tehát egy N/nemzeti klasszikus, egyébként eredetileg nem színpadra szánt mű, a hozzátapadó ambivalens elvárásokkal, és korábbi interpretációk tömkelegével, a kérdés: mit lehet vele kezdeni?

Lehet például modernizálni, és Alföldi szerint erre szükség is van. (Végülis miért ne? Végülis miért? DE! Könyörgöm a modernizálás ne merüljön ki a vígszínházas Rómeó és Júlia – féle vizuálshow-ban.)

Ennek az elképzelésnek megfelelően a szereplők 90%-a (beleértve Ádámot és Évát) farmeres-tornacipős-pólós fiatal: nemcsak szerepükben, színészként is lelkesek, lendületesek és erőteljesek. Szatory Dávid alakítása nem zseniális és lehengerlő, „pusztán” nagyon-nagyon rendben van és ezzel az előadás legjobbja: Ádámja igazi „kaméleon”, színről-színre változó, az adott korba illeszkedni akaró és tudó, mindent kipróbálni vágyó Férfi, aki minden színben és pillanatban jelen van: élvhajhász rómaiként, szabadságról szónokló Dantonként, horoszkópkészítő „Keplerként” egyaránt hiteles, mint ahogy hiteles minden csalódottsága, elkeseredése vagy lelkesedése.

Tenki Réka Évája nemzavaróan közepes; ha szövege 80%-ában nem ordibált volna és vált volna ettől érthetetlenné, még akár tetszhetett is volna. Így annyira nem. (Jelzés a színház felé: a teljes londoni szín szinte érthetetlen, valami nagyon nem volt/nincs rendben ott a hangosítással.)

László Zsolt zsigerből színész, képtelen nem kolosszális és átütő lenni, kivéve, ha azt a rendezői utasítást kapja, hogy Lucifer az Úrral és Ádámmal egyenrangú. Ezt a gondolatot, egyébként, mint az alá- és fölérendeltségi kapcsolatokat hevesen elutasító ember üdvözlendőnek és példaértékűnek tartom, de az egyenjogúság és a darabban elővezetett haverkodom-bratyizom közé egyenlőségjelet mégsem tudok tenni. Lucifer szerepébe belefér a humor és az irónia (ezt László Zsolt remekül hozza), de nem fér bele a nyegleség, a flegmaság, a pofavágás és a bratyizás. Illetve belefér, de súlytalanná, néhol komolyan vehetetlenné válik. Az Úrhoz nem ilyen Lucifer, Luciferhez nem ilyen Úr jár. Blaskó Ura nem áll szóba egy ilyen Luciferrel, László Zsolt Lucifere pedig nem áll szóba egy ilyen Úrral.

(Mellesleg az egy színész-egy bekezdés koncepció nem véletlen jelen esetben, a színészek nem egymással, inkább egymás mellett játszanak, hogy ne mondjam: eljátszanak egymás mellett. Ez például Csehovnál okés, de...)

Szóval valahogy nem az igazi.

Igazi (tehát nem kamu, lásd vígszínházi Rómeó és Júlia – párdon) viszont a vizualitás: Alföldi nem feltűnési viszketegségből és hatásvadász „hű” meg „há”-ból, hanem az előadás (de legalábbis az űr szín) szerves részeként ereszti le a színház nagy kristálycsillárját (apropó: színházi csillárt még sose láttam előadás hasznos díszleteként – Alföldinél a pont). Az űr szín ugyanis a nézőtéren játszódik, méghozzá okkal: innen tekint le Ádám világunkra, a színpadra.

Alföldi jó ötletekkel (musicales zenei betétek, Kepler helyett Hawking szerepeltetése, a londoni színben az Életelixír mint reklámtermék) öltözteti modern és fogyasztható köntösbe az ebben az évben 150 éves kötelező olvasmányt, de az ötletek mintha puszta megértést-könnyítő lábjegyzetek, asszociációk lennének, szerepük sokszor nem kidolgozott, de mindenképpen megkérdőjelezhető.

Itt van pl. az autó. (Ez biztos valami új trend, v.ö. Rómeó és Júlia.) Ötletnek jó, hogy Ádámot Lucifer szállítsa korokon át fehér sportkocsiban, az ötlet azonban jó ötlet marad, amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”. Az autó ugyanis, valamilyen oknál fogva kikopik a színpadról. Ugyanígy nem világos a prágai színben a Hawking-áthallás. Miért? Hawking is eladta a lelkét és tudományát? Nem értem. A gyerekeket az egyiptomi színben megbocsátom, az áthallást a gyerekmunkára értem, de hát ez a gyerekek színpadon szerepeltetése…Meg ez a keresztre mászás... Muszáj volt? Annyira elcsépelt ez már....és ami 20 éve hatott, ma nem biztos, hogy hat, szóval én azt mondom: óvatosan a túlhasznált klisékkel, keresztekkel, zászlókkal, meztelenkedéssel stb.

A kellékek színpadi jelenlétének egyébként – üdvözlöm az ötletet – jelentése is van: a darab végén az összes színből marad valami a színpadon: az emberiség szemete eltakaríthatatlanul a földön hever. Az ötlet erős és pofán csap, viszont kár volt elrontani a parabolával.

Szóval a darabot nem untam, fenntartotta a figyelmemet, mégis elmaradt a katarzis, a színpadon nem történt más, mint egy megkerülhetetlen „alapmű” modernizálása és emészthetőbbé tétele. Én – hamár a Madách-Katona dichotómiában gondolkodunk – a Bánk bán juniorra szavazok.

Jóslatom szerint az előadás nem fogja beírni magát a „Tíz színdarab, amit feltétlenül látnod kell” nagykönyvébe (de még a „Tíz színdarab, amit a Nemzetiben látnod kell” nagykönyvébe se feltétlenül); Alföldi és László Zsolt rajongóknak, Szatory Dávidot nem ismerőknek viszont kötelező.

Madách: Az ember tragédiája
Rendező: Alföldi Róbert
Bemutató: 2011. május 6.

Kapcsolódó anyagok:
Zsedényi Balázs: Trendi
Zappe László: Alföldi fiatal tragédiája: Döntetlen
Bóta Gábor: Lázas kételyhalmaz és felkiáltójelek sorozata
Herczog Noémi: Két lábon járó
Urbán Balázs: Nézőpontok játékai