Örkény Színház: János király

Csáki Judit szerint „nagyon jön fel az Örkény”. Szerintem nemhogy jön fel, de jelenleg nincs kőszínházi konkurenciája (nem, még a Katona sem), (értsd: én még itt rossz darabot nem láttam, Üvegcipő, Jógyerekek képeskönyve, A hülyéje, Kasimir és Karoline, Macskajáték mind nagyon rendben volt).

A számomra élvezeti érték szempontjából „leggyengébb láncszem” a tegnap bemutatott János király és gyorsan le is rendezem, miért: ciki vagy nem ciki, nem feltétlen rajongok a királydrámákért, történelmi tárgyú drámákért és ezek paródiáiért (még akkor sem, ha Dürrenmatt az elkövető és akkor sem, ha Shakespeare után), a ki kinek a férje/felesége/unokaöccse/sógora és éppen ki, hogyan, kinek az átejtésével és kijátszásával jut trónra komolyan vétele az átlagosnál nagyobb koncentrációt igényel részemről. Kimondom, ahogy van: nem érdekel. Finomítok: csak speciális esetekben érdekel (pl.: Örkény, Bagossy, Dürrenmatt keresőszavakra egy közös találat). De mint látjuk, adtam neki egy esélyt.

Cserébe a felütés nagyon nagy (lehet, hogy mégse lesz ez olyan rossz? fejleményekért olvass tovább): egymás mögött, egymás után nyílnak szét a függönyök, és jelennek meg sorban a szereplők majd, hogy a nép is képviseltesse magát: leghátul csak úgy mellékesen pár akasztott ember. A francia király (Gálffi László), Fülöp (Polgár Csaba) és Róbert (Ficza István) színrelépésével beindul a gépezet, kezdetét veszi a világ hatalomra sóvár cinikusainak (Anglia és Franciaország) játszmája: ha az érdek úgy kívánja szövetséget és házasságot kötnek, gyilkolnak, ármánykodnak, elárulják és hátba támadják egymást. A nép olyannyira nem érdekes, és nem tartozik a politika tárgyához, hogy a színpadon – két kivételt nem számítva - meg sem jelenik: a darab elején és végén - szigorúan leghátul az uralkodók után - pár másodpercre láthatók a hatalmi játszadozás elszenvedői, pár akasztott ember. Mikor a Fattyú próbálja rábírni Jánost, hogy szóljon népéhez, a király értetlenkedik, és még arról sincs fogalma, hogy szólítsa őket egyáltalán. A nép – akár az uralkodók – sakkfigurák és bábok. Arthur, János unokaöccse szó szerint is: hol Konstancia (Für Anikó), hol más szereplők mozgatják és lesznek hangjai a gyermekméretű fabábnak.

A hatalom szereplői ugyanakkor rossz viccsorozatok, egy képtelen világ képtelen tükröződései. Anglia királyára (Debreczeni Csaba) anyja, mint hülye gyerekére rendszeresen rászól lábjártatásáért („Lábad!”). Lipót, Ausztria hercege, akinek hiába oroszlánbőr (Oroszlánszívű Richárd után szabadon) kabátja, viselkedni nem tudó, asztalnál nagyokat böfögő bunkó marad. III. Ince pápa követe (Mácsai Pál) szinte felrohan hatalmát jelképező trónjára, hogy onnan nézhessen le az uralkodókra. A két király a város előtt vidámparki körhintára emlékeztető lovon és trónszéken várja a bebocsátást; a két szerepet játszó (a francia király követét és az angol király miniszterét) Máthé Zsolt nyakkendője forgatásával (hol piros, hol kék) és szőke paróka/feketekeretes szemüveg felvételével jelzi éppen melyik hatalom talpnyalója és kiszolgálója.

Bagossy nem aktualizálja túl a darabot, de mind az aktuálpolitikára, mind a mindenkori hatalomra szabadon enged asszociálni. (Jelzem: rekeszizmokat komolyan igénybe vevő asszociálás ez.) Sok minden „alájátszik” ezeknek az irányítottan szabad társításoknak: Ignjatovic Kristina jelmezei (az uralkodói család palástja, díszes ruhája alatt sötét öltöny-nyakkendő látható), a szereplők kiszólásai, a fent már említett trónszék és ló, stb.

Történik még ez meg más, de lényeg a lényeg, az Örkény a tőle megszokott hozzáértéssel nyúl a darabhoz, és teszi magáévá. Groteszk, abszurd, paradox jellemek és helyzetek, tökéletes csapatmunka, rengeteg ötlet és kreativitás az új bemutató hozzávalói , és hogy mi sül ki belőle, azt inkább döntse el mindenki saját maga, mert én még mindig változatlanul úúúútálom a királydrámákat. De ez azért egy kifejezetten jól sikerült példány volt...

Dürrenmatt: János király
Bemutató: 2011. március 12.
Rendező: Bagossy László

Kapcsolódó anyagok:
Nyulassy Attila: Akad belőlük bőséggel
Fidelio: A király és bábjai

Nemzeti Színház: Én vagyok a Te

TeAtyaÚrIsten!

Első parancsolat:

Én vagyok a Te Urad, Istened.

Uradat, Istenedet imádd, és

Csak neki szolgálj.

Elgondolkodtató, szórakoztató, humoros, érdekes, komoly, kortárs, gotháros, esterházys, gotháros-esterházys. Kis magyarázat azoknak, akiket a „kortárs” szó hallatán pavlovi reflexből a rosszullét kerülget: a szót most nem az „érthetetlen, öncélú baromság” szinonimájaként értem („A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet?”), hanem egész egyszerűen ma élő, alkotó írót + általa elkövetett drámát gondolok mögé. És ennyi.

KoMA ALKA.T: Fédra fitness

A színház kétezer éves múltjával nehéz formabontót létrehozni, apróságokkal, például helyszín, viszont lehet izgalmakat okozni. Jelen esetben ez történik, a Fédra fitness helyszíne ugyanis egy fitneszterem (Arnold Gym), súlyzókkal, szobabiciklivel, kangoo cipővel, fitballal. Nem öncélú formabontásról van szó: az eredeti Phaidra történettel ellentétben Hippolütosz (Jaskó Bálint) nem euripidészi vagy racine-i megoldással utasítja el a királynét, hanem egy egyszerű mondattal: „Nem baszlak meg anyám, mert öreg vagy.” E kulcsmondat köré épül a darab, illusztrálva ezzel a „rendszeresen tornázom, jógázom, sportolok, és a testsúly indexemről se feledkezem meg” harmincasok és az öregecske Fédra (lám a név is leegyszerűsített) közti konfliktust.

Ugyanezt tükrözik a jelmezek: mindenki (Hippolütosz, Minitaurosz) melegítőben, tréningruhában, Fédra viszont hosszú, fekete szövetkabátban és piros felsőben nyomja (előbbiek szobabicajt, utóbbi step aerobickot), s még akkor is elegáns marad, mikor „ha azt teszem, mint a fiatalok, fiatallá válok” attitűddel felkeresi és felfedezi a steppadot és a személyi edzőt, mint neveltfia meghódításának egyetlen lehetőségét. Nemcsak vicces a kigyúrt, endomorfokkal, kardiovaszkularitással és egyéb – emberi halandó számára tökéletesen érthetetlen – szavakkal dobálózó edzőnő és a fiatalokkal lépést tartani akaró Fédra párperces tornajelenete, hanem megrendítő, szánalmat ébresztő és megrázó: bármennyire is erőlködik a királyné, egy fitneszteremben örök outsider marad.

És nemcsak a fitneszterem érthetetlen, de a Fédra körüli világ is: a pap tőzsdéről, regresszióról, inflációról, a szexuális felvilágosításra szoruló Hippolütosz mentálhigiéniés személyi trénerről (pap) beszél, Minitaurosz a virtualitásban elmerülő cyber-szemüveges hülyegyerek, Szaurosz pedig tipikus „gyúrunk vazze” típusú macho, hovatovább nőket erőszakoló kokainista macho. Ők Fédra társasága, helyesebben családja, a másik világ, a fiatalok világa.

S hogy mit csinál mindeközben Thészeusz? Fekpadon hever. Kómában. Jelzem nem semmi fizikai-szellemi teljesítmény Scherertől egy órán keresztül mozdulatlanul feküdni, ám onnantól, ahogy felébred sajnos ő a darab leggyengébb láncszeme: ugrabugrál, idétlenkedik, ami nem lenne baj, a baj az, hogy ezt mindennemű hitelesség nélkül teszi. (Értsd: nemhogy halvány elképzelésem nincs milyen királyt szeretett volna eljátszani, de még csak tippem sincs.) Rajta kívül viszont mindenki nagyon rendben volt. És most talán illendő lenne egy „dehát Csákányi azért Csákányi” kötéssel továbbmenni, de nem. Illetve de: Csákányi azért Csákányi, a többi szereplő alakítása viszont éppúgy tízpontos.

Van azonban pár érthetetlen momentum: nem világos például, hogy Szaurosznak mért kell elkezdenie rappelni vagy, hogy mért zendítenek rá néha a „kick-boksz-kick-boksz” kezdetű nótára. Meg kell hagyni élvezhető és feldobó zenei élmények voltak, de ezen kívül…?

Aki lépést akar tartani a kortárs magyar drámával, szereti Csákányit, az alternatív színházat és egy jó, bár nem élete legjobb színházi előadására vágyik, ne hagyja ki a Fédra fitnesst.

Jegy lesz.

Tasnádi István: Fédra fitness
Bemutató: 2009. január 7.
Rendező: Tasnádi István

Radnóti Színház: Alkony

Klasszikus zenéhez értő barátnőm mondta egyszer, hogy a zenekar első pár üteméből pontosan érezhető, milyen lesz az egész darab. Van darab, ami rögtön belevisz, másik meg úgy nyög-ve-dö-cög-ve-in-dul-el-fe-le, de azért vannak jó pillanatok.

Mint itt.

Egészen Cserhalmi sérüléséig (kb. háromnegyed-egy óra) komoly kínokat élhetünk át, onnantól kicsit élvezhetőbb a dolog. A kín okai: vannak jelenetek, melyeknél nem egészen eldönthető: ripacskodásnak vagy komolynak szánják? Nem azért, mert tudatosan lebegtetik a kettő közt az adott jelenetet, hanem mert valójában maga a színész/rendező sem tudja eldönteni az irányt. Vagy a színész nem tudja eljátszani. Jelen darab kapcsán gondolok itt többekre: Wéber Kata (az öreg Mendel és Nyehama lánya) hiszti-jelenetét egyik-másik ismerősöm nekifutás nélkül, mindenféle próba nélkül professzionálisan felüljátssza. Az „akkor most odamegyek és letépem a függönyt, miközben ordítok” még véletlen sem hiszti, a hiszti kérem gondolkodás nélküli toporzékolás, elmélkedés nélküli eszeveszett rapli, és többnyire a „nem vagyok tudomásul véve/meghallgatva” alapgondolatból építkezik, majd kezd eszeveszett rombolásba/tombolásba. Tehát bármennyire is tépi a függönyt vagy fetreng a földön, ne Wéber Katához menjünk hiszti-tanácsért, pláne hiteles alakításért. Javára legyen írva, hogy eztán nem sokat mutatkozik a színpadon.

Katona József Színház: A mizantróp

Katona József Színház: A mizantróp

  

Nem tudom, hogy Fekete Ernő hogyan képes ennyire magától értetődő természetességgel színpadon létezni és elfeledtetni a nézőkkel, hogy Alceste valójában „csak” egy szerep és hogy valójában nemis az embereket gyűlöli, hanem a hazugságot, a megjátszást és az emberi játszmákat.

Hogy Ónódi (Céliméne, aki bár folyamatosan tagadja, mégiscsak hűtlen) hogy tudja ilyen profin megjátszani, hogy nem játszmázik.

Hogy Fullajtár mit húz elő abból a bizonyos színészi kelléktárból, amitől Artioné-t – összes szánalmas próbálkozása ellenére - tényleg megsajnálom.

És Máté Gábor - miközben nem csinál semmit - eléri, hogy a közönség nyolcadjára is nevet, mikor lassú egymásutánban nyolcadik alkalommal süti el ugyanazt a poént szinte ugyanúgy (tudniillik a szonett felolvasását).

És hogy a Zsámbéki miféle hetedik érzékkel rendelkezhet, hogy úgy tudta összeválogatni a színészeket, hogy az mindegyikük telitalálat.

És vajon mi váltja ki a Petri fordította szöveg hallatán a „hát ezt én is mondhattam volna” gondolatot és érzést, mikor viszonylag ritkán beszélek verses formában, pláne csupa jambusban…

Szóval, hogy minden annyira rendben van ezzel a darabbal. És hogy kevés a nemcsak jó, de hiteles. Könyv, színház, film, bármi/bárki. 

Tudnék még itt napestig ömlengeni, de mondom röviden: menjetek a Katonába Mizantrópot nézni!

Moliére: A mizantróp

Bemutató: 2011. január 28.

Rendező: Zsámbéki Gábor

Kapcsolódó anyagok:
Sztrókay András: Hideg
Zeppe László: A direktor csomagol
Kutszegi Csaba Fekete Ernővel beszélget

Belvárosi Színház: Kupidó

Belvárosi Színház: Kupidó

Tasnádi (a darab írója és rendezője) nyilatkozta, hogy a darab 2009 decemberében nem volt még bemutató-kész, de támogatási és egyéb okok miatt a premier elkerülhetetlen volt. Nincs félkész érzetem, a darab mára összeérett, hátsó sorokból, olcsó jeggyel akár nem is bánjuk meg, ha ezt választjuk. Kis hiányérzetem mégis van.

Mert elfogadom én, hogy a szex (pláne a megszokottól eltérő), a párkapcsolatok helyrehozatala és tönkretétele kimeríthetetlen top-témák, de mégis. Minden vígjátékban, bohózatban, „könnyű műfajban” benne rejlik egy tragédia lehetősége is, ez valahogy itt mégis felületesre sikeredett (törekvés egyértelműen volt – lásd később).

Radnóti Színház: A kripli

  

Radnóti Színház: A kripli

„Azért kezdtem csak el drámákat írni, mert minden mással kudarcot vallottam, ez volt az egyetlen irodalmi forma, amely megmaradt számomra. Tudtam, hogy nem írhatok regényeket, mert nincs hozzá elég jó stílusom. […] A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van.” (Martin McDonagh)

Ööö… csókolomnemegészenígyvanezazér’, de részben egyetértünk. Amennyiben a kívánt cél ripsz-ropsz összerittyenteni egy drámát (értsd: színpadra szánt, párbeszédekre épülő alkotást) úgy tökéletesen osztom a fenti véleményt. Nem szándékom a) megfejteni „A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások” gyöngyszemet, b) filozofálni azon, hogy csak a regényíráshoz szükséges-e a jó stílus c) elmélkedni azon, hogy tényleg elég-e a fent nevezett három eszköz (nyelvjárás, történet, karakter) egy jó drámához, d) utánanézni az író munkásságának, mondván „hátha írt valami nemcsak sikeres, de jót is”.

Vígszínház: Az öldöklés istene

Az a fajta darab, amelyre a rendszeres színházba járó (rendszeres színházba járó alatt e cikk szerzője nem a szigorúan Örkény-Katona-Radnóti háromszögön belül tartózkodó, a szórakoztató színházat mélyen megvetőt, nem a csak és kizárólag TÁP, Pintér Béla, Szputnyik féle izgalmakat keresőt, sokkal inkább a gyakran, többféle színházban, stílusban megforduló, érdeklődő nézőt érti) vállat rándít: „Ezt is láttuk. Mehetünk sörözni.” Ennél hosszadalmasabb beszélgetést a darabról  elképzelhetetlennek tartok, habár. Sem nézhetetlen szarnak, sem bravúrosnak (utóbbi a ruhatárban mögöttünk álló 30-as pár első impressziója a darabról) nem értékelhető a darab, inkább az a jó öreg „középszar volt ez is, egy hét múlva azt sem tudom miről szólt” típusú parasztvakító közepes.