A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vígszínház. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vígszínház. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. április 12., kedd

Vígszínház: Rómeó és Júlia

Tapasztalatom szerint a Nemzeti-Örkény-Katona Bermuda-háromszög az értelmiségi réteg (főleg 20-as 30-as korosztály), valamint az alter kamaszok fő terepe. Nem beszélem túl: van egy elég széles, színházba járni szerető tizenéves réteg (értsd: fogyasztói csoport), mely az Operett és Madách színházak musical-arzenálját megunván a „ne legyen se túl alter/komoly, se tinglitangli, de azért lehessen rajta kajak röhögni, viszont legyen Mély Mondanivalója” típusú darabra vágyik.

Na őket célozza meg a Vígszínház új bemutatójával, a Rómeó és Júliával.

(Megjegyzés: 1.) nem, nem gondolom, hogy a kamaszok csak a zenés darabokat szeretik, 2.) nem, nem nézem le a könnyed műfajt 3.) igen tudom: kamaszkor felett is járnak emberek Madáchba és Operettbe, 4.) nem, nem gondolom, hogy az értelmiségi réteg csak és kizárólag a fent említett három színházban képviselteti magát.)

Van itt minden: autó, autókázás, motor, motorozás (Tényleg beindítják! Sőt! Az autót fel is gyújtják!), mozgókép-effektek, füst, videó kamera (digitális!), hatalmas kivetítő, szájdobolás, pillangókés-csattogtatás-pörgetés-forgatás, meztelen lány és farmeres, helyes fiúk, mászkálás a nézők közt páholyban, földszinten, emeleten… Egyszóval tombol a vizualitás. Mit tombol? Uralja a darabot. De mi van a vizualitáson túl?

2011. január 10., hétfő

Vígszínház: Az öldöklés istene


Az a fajta darab, amelyre a rendszeres színházba járó (rendszeres színházba járó alatt e cikk szerzője nem a szigorúan Örkény-Katona-Radnóti háromszögön belül tartózkodó, a szórakoztató színházat mélyen megvetőt, nem a csak és kizárólag TÁP, Pintér Béla, Szputnyik féle izgalmakat keresőt, sokkal inkább a gyakran, többféle színházban, stílusban megforduló, érdeklődő nézőt érti) vállat rándít: „Ezt is láttuk. Mehetünk sörözni.” Ennél hosszadalmasabb beszélgetést a darabról  elképzelhetetlennek tartok, habár. Sem nézhetetlen szarnak, sem bravúrosnak (utóbbi a ruhatárban mögöttünk álló 30-as pár első impressziója a darabról) nem értékelhető a darab, inkább az a jó öreg „középszar volt ez is, egy hét múlva azt sem tudom miről szólt” típusú parasztvakító közepes.