Túllendülök gyorsan a musicalekkel és a kultfilmek színpadra állításával szembeni averziómon, a Bozsik Yvette-et körülölelő trafós balhén valamint finom kultúrsznobizmusomon, mely zsigerből tiltaná centrál színházi megjelenésem.
És onnan megyek tovább, hogy tévedtem.
Nem pusztán egy tuti siker átgondolatlan újrajátszása, világhírű dalok eléneklése és tinglitangli tánci-tánci volt ez a Cabaret (jelige: kasszasiker), sokkal inkább bátran újragondolt, kommersznek cseppet sem mondható „művész musical”. (Fogalmam nincs létezik-e a „művész-musical” terminus technicus, ha igen akkor most használom, ha nem, akkor feltalálom.) Bozsik úgy mutatja be a nézőkből gyakran rezignált távolságtartást („szörnyű, hogy történhetett ez meg a XX. században, előadás után beülünk valahova?”) gerjesztő (és csontig rágott) témát, a náci Németországot, hogy az – anélkül, hogy hatásvadásszá válna – mégis zsigerig hatol. És valójában nemis a ’30-as évekbeli náci Németországról van itt szó, hanem sokkal inkább hatalomról, kiszolgáltatottságról, ideológiákról és ál-ideológiákról.