A Bandy-lányok
Megvan az a fajta 50-es, 60-as korosztály, aki a színházban jucizik és dorkázik (mintha legalábbis kebelbarátnők lennének Hernádival és Udvarossal), aki a poénokat hangosan visszaismétli, hol magában (persze kihallatszik), hol párjára nézve, és aki annyira elfogult, hogy teljesen mindegy, imádottja miben játszik? Aki úgy indul el a színházi estére, hogy „hát Hernádi és Udvaros…csak jó lehet”, és bármi is történik a színpadon, előre meghozott ítélete igazolódik? Ha még így sem tiszta, a mikroszkópos Sas-kabarén harsányon nevetős kategória lelkes tagjai közt keresgéljünk.
Egyáltalán nem vagyok ellene az ún. könnyed-nyáresti bulvárdaraboknak. (Igazából de, csak annyira jófej vagyok, hogy még ezeknek is adok egy esélyt.) De ez! Még írni is nehéz róla.
Tartalom: két ex-trió tag vár a harmadikra a Choo-Choo Bárban, de amíg Ica (így hívják a harmadikat, ez kérem magyar darab) nem érkezik meg, elpróbálják az esti koncertet, két szám között pedig csacsarásznak.
Namármost. Ezt nem helyszűke miatt foglaltam össze egy mondatban, hanem, mert többen képtelenség. Semmi, de semmi az égvilágon nem történik, és nagyon szívesen írnék most egy „azon kívül, hogy”-ot, de nem tudok. A „csacsarásznak” viszont kis magyarázatra szorul: egymás számára (számomra meg pláne) tökéletesen fölösleges és kifejezetten semmitmondó dolgokról beszélnek. (Ha valakit eszeveszetten érdekelne, miről folyt a csacsarászás, javaslom, nézze meg a darabot, ugyanis én egy hét távlatából – ha agyonütnek – sem emlékszem.) Mindenesetre ők ezeket valószínűleg vicces dialógusoknak szánják, de az egész darab leghumorosabb jelenete, mikor Udvaros a youtube-ot „t”-vel ejti, Hernádi pedig rendre kijavítja, mondván az „jutyúb”. Teszi ezt legalább háromszor, az ismétlés jól bevált humor-eszközével élve. És ez tényleg a legjobb poén volt. Halálra röhögtem magam.
Nem is ez a legnagyobb gond. Hanem amikor elkezdenek énekelni! Értem én, hogy nem Zeneművészeti opera-tanszakra jártak…Törőcsik a semmi hangjával úgy énekelte a „Nem vagyok én úrinő”-t, Eszenyi a „Lesz maga juszt is enyém”-et, vagy Juci a „Stoller Miki”-t hogy szem nem maradt szárazon….Na ez most nem ilyen. Dallamtalan borzalmak követik egymást Parti Nagy átiratában, tuti jó a szövegük (bár én többször nem hallottam, mit énekelnek), de biztos jó volt, na.
Hernádit és Udvarost imádom, de nem is tudom….nem jópofák, hanem jópofÁSKODÓK, nem könnyedek és lazák, hanem könnyednek és lazának tűnni akarók. Nem akarok bántó lenni, de nem elég annyi egy darabhoz (még egy bulvárdarabhoz sem), hogy „a főszerepben Hernádi Judit és Udvaros Dorottya”. Éppígy nem elég tízszer ruhát váltani (teszem hozzá, állati jól áll nekik, bomba nők), nem elég mindenféle előadásmód nélkül danolászni, és tiszta ciki erőltetett, fahumorral apellálni. Ezt talán Dévényi Tibor-effektusnak tudnám hívni, mikoris az ember döbbenten néz, hogy „te jó Isten, mi jöhet még”, és csak azért nem kapcsoljuk tovább a tévét/állunk fel a darab alatt, hogy teszteljük, mit és meddig bírunk.
Szóval öt perc danolás, öt perc semmitmondás, öt perc danolás öt perc semmitmondás. Ez volt a darab.
Így telt el a 90 perc.
Jó szórakozást!
Parti Nagy Lajos: A Bandy-lányok
Bemutató: 2011. június 18.